[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
Ki ne ismerné és szeretné Kosztolányi Dezső Esti Kornél című kötetét? Esterházy Péter könyve, az Esti ezt a remekművet írja újra esterházyul: költőien és regényesen: ">Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.< Ez én vagyok, idézőjelek közt, én vagyok az én útirajzom, regényes életrajzom (melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában), maradok töredék. Senki sem azt írja, ami, hanem azt, ami szeretne lenni." |
Siegfried Lenz a második világháború utáni írónemzedék legjelesebbjei közé tartozik, emlékezetes Németórá-t kapott tőle egyebek közt a magyar olvasóközönség. Gazdag életművében új szín ez a kisregény, a szerző első szerelmi tárgyú írása. Tanárnő és diákja, Stella és Christian szeretnek egymásba. A huszadik század második felében sem éppen szabályos história az ilyen, kivált egy tengerparti német kisvárosban. Siegfried Lenz szemérmes előadásában azonban úgyszólván magától értetődő. Az orvul lesújtó, értelmetlen, korai halál fényében éppen ez a látszólagos banalitás olyan fájdalmas: mert visszahozhatatlan. Halk tónusú művével óriási sikert aratott hazájában a nyolcvan fölött járó szerző.
Nehéz órákban Siegfried Lenznek egy vigasza mindig lehetett: számíthat a közönségére. Csak épp sohasem engedményekkel fizetett ezért a hűségért. Sohasem szaladt az olvasók után, inkább udvariasan megkérte őket, legyenek szívesek vele tartani. Örömmel megtették, örömmel megteszik mindmáig, mert érzik, hogy nem a kritikusoknak vagy a pályatársaknak ír, sohasem fordít hátat a közönségnek, hanem mindenkor éppen velük, az olvasókkal törekszik szövetségre.
Költői könyvet köszönhetünk Siegfried Lenz barátomnak. Talán a legszebb írása.
Marcel Reich-Ranicki
Frankfurter Allgemeine Zeitung
|
Egy különös szövetű, sajátos műfajú könyvet tart kezében az olvasó: a háború utáni cseh irodalom kiemelkedő érdemű mindenese, vitathatatlan tehetsége, Josef Skvorecky látomásszerű visszatekintését serdülő és felnőtt kora apró-cseprő vagy éppen világrengető eseményeire. |
Umberto Eco 1932-ben született Alessandriában. Milánóban lakik, a bolognai egyetemen szemiotikát tanít, tanszékvezető. Tudományos művei már a hatvanas évek végére világhírt szereztek neki. Publicisztikája révén az olasz kulturális közélet egyik legismertebb és legnépszerűbb szereplője. A rózsa neve, melyet több mint húsz nyelvre lefordítottak, hosszú éveken keresztül nemzetközi bestsellerlista-vezetővé tette. A bestsellerek hatásmechanizmusát "hivatalból" is kiválóan ismerő Eco - anélkül, hogy tudományos tevékenységét egyetlen pillanatig is szüneteltette volna - azóta már négyszer megismételte ezt a bravúrt; A Foucault-inga, A tegnap szigete, a Baudolino és legújabban a Loana királynő titokzatos tüze is biztos világsikerként bizonyította: a kultúra, a civilizáció alapkérdései nem ismernek műfajhatárokat.
Az új középkor című esszégyűjtemény 1992-ben már megjelent magyarul. Eco a hatvanas évek óta általában mindenbe beleszól, ami fontos, és abba is, ami nem, fontossá lényegítve a lényegtelent is. Ezekből az írásaiból válogatott Barna Imre a magyar kiadáshoz. Az esszék egyforma komolysággal elemzik az irracionalizmus és a futball, a hollywoodi filmek és a skolasztika, a terrorizmus és a kulturális divatok kérdéseit.
|
Az álmok nem hazudnak, már Petőfi előtt is, évszázadokra visszamenően így érezték sokan, a tudományos álomfejtés azonban a huszadik század vívmánya. Verena Kast napjaink nézőpontjából tekinti át, hogy mi az álom és mit jelent, Gilgamestól Jungig, majd Jung analitikus pszichológiájában kalauzolva az olvasót. Két elméletet fejt ki, egyik szerint a komplexusok okozzák az álmokat, a másik szerint az álmok kompenzálják a tudatos viselkedést. Racionálisan igazolja a zsigeri sejtést, hogy elszáll ugyan az álom, de rosszul teszi, aki csak legyint rá. |
Két kultúrában eggyéérő lány az elsőkötetes író főhőse. Plasztikvilág, videóklipek és számítógép, a fiatalok életmódjának mai kellékei és helyszínei bukkannak fel, ugyanakkor az önálló személyiséggé válás örök konfliktusairól olvashatunk. Szerzőnk írásmódját így jellemzi Száraz György Miklós: „Sokféleképpen lehet írni: dühvel, kötelességszerűen, űzötten, unottan, élvetegen. Mintha zabálnánk vagy falatoznánk. Hát ő csipeget. Élvezettel csipeget. Mintha öltözködnék, úgy válogatja a szavakat. Mibe is öltözködjék ez a hangulat? Mi megy a legjobban ehhez az estéhez? Mi passzol? Mi illenék? Ettől a választékos, érzéki pepecseléstől lesz olyan lebegős a szöveg. Élvezem olvasni, mert élvezi írni.”
„Ha én könyvkiadó volnék – írja kritikájában Károlyi Csaba -, egy-két éven belül biztosan betervezném Nagy Ildikó Noémi kötetét is.” Az idők során eltelt az az egy-két év. |
Arccal a múltnak egy lemur kutat az emlékei közt. Hátraarccal a jövőnek menetel vissza a sorkatonaságig. Addig a helyig és időig, ahol ,,férfi lesz az emberből"; egyszerre magányos és társas lény, és ahol az ő kapott neve innentől: Csont. Lemur-idegenséggel szemléli magát és a közös nyűgöt, a laktanya férfiszagú rutinját, a mókákat és a megaláztatásokat. Nem lemurnak való hely. A számára talán legveszedelmesebb környezetbe csöppen, hiszen ha túlságosan elszaporodnak körülötte a hasonszőrűek, képes a vesztébe rohanni. Ha folytatja régi mániáját, és lelkiismeretesen szótárazza a világot, akkor talán lesznek fogalmai, akkor talán megmenekülhet. És hogy vajon segít-e a megértésben, ha az ember egyszerre nemcsak Csont és lemur, hanem egy meztelen aggastyán is?...
A Mintha élnél (1995) és a Pompásan buszozunk! (1998) regények után Garaczi László újabb lemur-vallomásában az elbeszélő felnőtté válásának lehetünk tanúi. Ennek a beavatódásnak az élménye egyszerre keserves és üdítő, az emlékezés nyelve pedig érzékeny, leleményes és pontos.
|
Garaczi László a Mintha élnél alcímével jelezte, hogy könyve első kötete egy hosszabb vállalkozásnak, melyet ma több helyütt „lemuriáda”, illetve „lemurisztika” néven emlegettek szeretetteljes iróniával.
A „lemuriáda” második részében egy csúzlizásért kapott igazgatói rovó kézhezvétele, a gyötrelmes hazamenetel és az aláíratás gondterhelt délutánjának hézagaiban mesélődik el a gyermekkor, ezúttal a hatvanas években eltöltött iskolás évek. A Pompásan buszozunk! egyszerre tesz kísérletet arra, hogy a ma felnőtt ember szemszögéből az emlékezés, felidézés révén rekonstruálja a nem minden szorongástól mentes, néma fájdalmaktól nehéz gyerekkort, gyerekvilágot, valamint az ehhez háttérként szolgáló hatvanas évek Magyarországát. Ugyanakkor a sziporkázó humort, henye flegmaságot és intellektualizmust infantilizmussal elegyítő stílus mentesíti a regényt a világszerűség látszatától. Ez utóbbi ennek ellenére mégis hiteles rétege a regénynek: Garaczi a korabeli köznyelv, sajtófragmentumok, gyermeknyelv és a korra ugyancsak jellemző tárgyak és események részlethű felidézésével megrázó erővel lopja bele olvasmányélményünkbe a mára hirtelen átugrott, egy időre elfeledett, átírt, mégis sokunk félmúltját jelentő „átkos” éveket. Egyike a közelmúlt azon szépirodalmi műveinek, melynek reflexiója nem kerüli meg, hanem szembenéz egy egész ország meghatározó élményével – persze a maga sajátos játékos, derűs módján, emlékek egymásra, egymás mellé helyezésével |
Bűn. Felelősség. Fegyverek. Szerelem. Halál. Egy regény, amelyet nem lehet letenni. Egy lendülettel kell végigolvasni, odaadó figyelemmel: a főhőshöz hasonlóan az olvasónak sem szabad eltévednie a jelek és döntési helyzetek útvesztőjében. A könyv világa, a halálosan csendes, titokzatos erdő és a város, ahol már csak tárgyi emlékeiben él a múlt, nyomasztóan ismerős: szinte a bőrünkön érezzük, hogy ez a hely és ez az idő itt van, egészen közel. A fokozatosan kibontakozó, egyre izgalmasabb, sötétebb és barbárabb történet, amely formailag akár kriminek is olvasható, arra keres választ, hogy miként terebélyesedhet az egyéni sorstragédia történelmi végzetté.
|
A könyv megmutatja, hogyan gazdagítja az alkotói leleményességet a véletlen, a szerencse, a kíváncsiság, kiemeli a hétköznapi együttlétek mikrotörténeteit a zsenivel, betekintést nyújt egy cinkosságon, rokonszenven, irónián alapuló barátságba, lehetővé teszi, hogy megfigyeljük a mestert megannyi, javarészt ismeretlen hétköznapi viselkedésformában, amelyek segítségével a legegyszerűbb módon fény derül arra, hogy milyen folyamatok és körülmények hatására fejeződött ki leginkább a kreativitása vagy került éppen alkotói válságba. Zapponi könyve egy "erős és gyenge, dühös és szelíd, öreg és infantilis" Fellinit ad vissza - sok arckifejezéssel, sok álarccal, sok érzelemmel és szeretettel.
|
Garaczi László
Nevetnek az angyalok
47 bagatell
„Nemrég olvastam egy vitairatot, és abban egy hiányjegyzéket a kortárs magyar irodalommal kapcsolatban. »Fontosság, közösség, ellenállás, Beethoven-nyitány, meg minden.« Ugyancsak mostanában láttam egy thrillerben, hogy a rendőr, miután kinyírja a kábítószer-kereskedő családját, elmagyarázza a sarokban reszkető dilernek, hogy ő, a maga részéről, nem szereti a nyálas Mozartot, mert ő a tettek embere, és ezért a Beethoven-nyitányok a kedvencei. Valószínű, hogy Beethoven nem egészen ugyanazt jelenti a tanulmányíró és a pszichopata rendőr számára. (…)
Félő, hogy a tanulmányíró sem jobb a Deákné vásznánál, ő is benne van a buliban, ebben a deheroizált, katarzis nélküli, posztmodern trutyiban, amit ő, ha kérdőre vonnánk, valószínűleg nem is kívánna tagadni. A pszichopata zsaru meg egyszerűen csak muzikális.”
A kötet 47 esszét, naplót, jegyzetet, kritikát, hosszabb-rövidebb írást tartalmaz.
|
"Kemény költészetén immár több nemzedék nőtt fel, a sajátja is bizonyos fokig, és az utána jövők is" - Parti Nagy Lajos mondta ezt, mikor Kemény István legutóbbi, Élőbeszéd című kötetét a Palládium-díjra laudálta. És ez az a mondat, ami több fontos információt hordoz, mind Keményről magáról, mind a 2006-ban megjelent Élőbeszédről.
Hiszen tagadhatatlan, hogy Kemény István verseivel hatott és hat: idősebbekre, fiatalabbakra, vállaltan vagy észrevétlenül. Persze itt nem feltétlenül a költészetekben megmutatkozó hatásokra kell gondolni. Inkább arra, hogy Keményt olyan alkotók is "mitizálják", akik karakteresen különböznek egymástól. Ő az a kód, amely segítségével összeköthetjük például Vörös István, Bartis Attila, Térey János, Peer Krisztián, Karafiáth Orsolya, Harcos Bálint és k.kabai lóránt nevét. És akkor a huszonéves költők között mondhatni virágzó Kemény-kultuszról még nem is beszéltünk. Ez utóbbinak persze van egy talán banálisnak hangzó, de kézenfekvő magyarázata: tudniillik a húszas éveikben járó versírók közül sokan a Sárvári Diákírók és Diákköltők Találkozóján kezdték az ismerkedést a tulajdonképpeni kortárs irodalommal. Sárváron pedig már hosszú évek óta ott ül a zsűriben az a Kemény István, akinek alakja továbböröklődik az aktuális "éppen felnövő" generációk körében. És pont ezért volt olyan fontos a Kemény Hideg című kötete utáni ötéves szünetet lezáró Élőbeszéd megjelenése, amelyben a szerző kedvére játszik a feszesség és a bizonytalanság szuggesztív kettősségével.
A feszességet elsősorban a nagyon okos szerkesztésre értem: a nyolc egységre tagolódó kötet három széli pillére hibátlanul összejátszik: a Kesztyű, a Kétszerkettő és a Célszerű romok egymásból következnek, mégis szükség van az első két és az utolsó vers közti hatvannyolc oldalra, hogy érezni lehessen súlyukat. A bizonytalanságot pedig már a kötetcím is kijelöli, az élő nyelv dinamizmusa, széttartása és egyenetlensége lüktet a kötet lapjain. Úgy is nevezhetnénk: beszélt írásnyelviség.
De mitől válik élővé az a bizonyos beszéd? Olyan versektől, ahol végig monológ vagy párbeszéd folyik, még ha a beszélő nehezen is körülhatárolható, mind a külső figyelők ("tudnának mesélni páran, akiknek / én voltam a Holdjuk" - Megcsalt űrhajós), mind önmaga számára ("Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?" - Sanzon). Ahol a megszólalásokat pont az avatja élővé, hogy maguk körül egy mitizált, állandó teret teremtenek: lehet ez bibliai táj, családi asztal vagy úttest, amiben az idő nem mozog, maximum ugrik ("sok kis kevés idő" - Fel és alá az érdligeti állomáson). S így, a változatlan időben csupán a beszéd áramlik; még az én is megpróbál kihátrálni az időből, megpróbál "visszafele élni", s e kihátrálási szakaszok az egyéni múltból egy egyetemes múlton át az origóba vezetnek.
És pont ez az egyéni és egyetemes múlttal való szembenézés tagolja a rendre előbukkanó Karinthy-novella (Találkozás egy fiatalemberrel) helyzetét, amikor az ember összetalálkozik saját fiatalkori énjével, amelyik - akár Kemény szavaival is - felelősségre vonhatja időskori önmagát: "ugyan mivé?" (Fel és alá az érdligeti állomáson). Az Élőbeszéd tulajdonképpen ezt a történetet meséli el, újra és újra, bár tudja jól: "Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el" (Kétszerkettő). A kötet tétje mégis pont az, hogy menynyire sikerül, sikerülhet ez a tisztogatás: a kudarcok és kis megalkuvások sorozatos beismerésével előbbre juthat-e bárki (legyen az egy űrhajós, egy családapa, egy férj vagy maga Káin)? A változásban lévő disszonancia feldolgozása, az én által való újramondása az általános, emberi bűnöket is személyes síkra tolja: a bibliai tájból budapesti reggel lesz, Káinból pedig egy középkorú férfi, aki nem mindig képes elhatárolni jelenkori énjét a múlt, illetve múltbeli énjét a jelen kontextusában. A címadó versben szereplő párbeszéd a Halállal a kötet közepén lévő részből pedig mintha kinőné magát, s otthagyná nyomát minden egyes versen: a halál állandósága hol irigyelt, hol visszatetsző színekben tűnik fel, "mert megváltozni öngyilkosság" (Célszerű romok).
A személy és történelem közti határok talán pont a halál hangsúlyos jelenléte révén válnak átjárhatóvá: "Úgy érzem, mintha ez az egy szem / Káin meg ez az egy birka Ábel / tenné a dolgát vég nélkül, / értelmetlenül" - mondja a Halál, nevetgélve a címadó versben. Másrészről a rejtőzködésből fel-felbukkanó Káin is hétköznapi környezetben él, míg a Több ismeretlenes álom beszélője bibliai tájról álmodik: "A gyilkosság a füstbe ment, tudom, / benne bújt el, nehogy elkövessék, / és van mögöttem valaki a sorban, / akire már nem jut felelősség". Az Élőbeszéd verseinek atmoszférája nagyon erős, hipnotikus jellegű. De Kemény elsősorban nem hangulatokból, hanem gondolatokból építkezik. Sok titok, sok idegenség.
"Az emberélet útjának helyén / Egy nagy, sötétlő allé" - írta Kemény István A néma H című kötetének záróversében. "Megálltam ebben a csúfondáros / fényben, ahol ébren nem jártam soha / sem azelőtt, sem azután" - írja tíz évvel később, az Élőbeszédben. Ha ezt a szembenállást nézzük, nem véletlen, hogy a legutóbbi kötet olvasható számadásként, a középkorú ember megállójaként, sőt Kemény "idősebb" költészeteként. Egy biztos: szembenézés van, kérlelhetetlenül, és néha (mint a Fel és alá az érdligeti állomásonban) katartikusan. És ha - Térey János szavaival élve - Kemény István tényleg "egyvégtében ugyanazt a könyvet írja", akkor az Élőbeszéd ennek az (élet)műnek a középső fejezete.
Deres Kornélia
|
A ciklusokba rendezett verskompozícióban egyszerre tárulnak fel a gyermekkor emlékei, egy család története, a hevesi parasztvilág miliője és a benne átvonuló huszadik századi történelem, földrajza, szokásainak egész rendszere, és ráadásként a kivándorló és újra hazatérő kanadás magyarok különös sorsa. Ugyanakkor a versfüzéren átvonuló szenvedélyes egytémájúságon, a szenvtelen, szinte szociografikus aprólékossággal részletező taglaláson nagyonis személyes hangvétel üt át, szinte tragikus pátoszú felismerése sorsnak és eredetnek.
Az epikusságot, regényszerűséget és a fojtott pátoszt egyaránt táplálja Oravecz nyelvhasználatának radikális egyszerűsége, a versbe öntött prózanyelv, mely ugyanakkor nem költőietlen. Erőteljes: összefogja és megtartja a nagy kompozíciót. |
A Mintha élnél, mely műfajilag leginkább a regény felé közelít, határkő Garaczi prózájában. A mű látványosan hátat fordít a korábbiakban írott rövidebb szövegeinek: hosszabb lélegzetvételű, önéletrajzi jellegű. Míg a korai írások elképesztő történésekből szőtt narrációja komoly ismeretelméleti problémák elé állította az értelmezőt, addig a Mintha élnél lapjain könnyen felismerhetők az író személyes életének és a történelmi időnek (1960-1990) a mozzanatai. Garaczi, miközben hátat fordít önnön képzeletének, a gyermekkora felé fordul, és írói szándéka szerint önnön emlékeit dokumentálja a megidézett kornak még a közös emlékezetben feledésbe nem merült rekvizítumai segítségével.
Ugyanakkor nem egy lineáris elbeszélő mű keretei között építkezik, hanem kollázsszerűen, fragmentálisan – ennyiben megőrzi korai munkáinak sajátosan rá jellemző mozdulatait. |
Ez a regény a Sinistrához hasonlóan valahol a Kárpátok hegyláncai közt - mellékesen szólva Európa közepén - egy faluban játszódik. Mintha itt is rendszerváltás történt volna: a falu és az egész környék urai az egykor rettegett hegyivadászok helyett most már papok. Igaz, a pletyka szerint csupán új gúnyát öltöttek és szakállt növesztettek a volt ezredesek és katonák. A helybéliek - elöljárók és polgárok - most mindenesetre az érsek látogatását várják... "Ezt a könyvet becsukhatom, félretehetem, de nem tudom letenni. Hozzátartozik a létezésemhez ezentúl. Áttetsző és titokzatos, ágyékmeleg és kavicshideg, ragyogó, mint egy váróterem kövezete e kezdettől való világvégen; szép, száraz, szenvedélyesen és takarékosan reménytelen." Parti Nagy Lajos
|
Szabó T. Anna ötödik verseskötete kiforrott, rendkívül erős könyv, amelynek hatvanhat versében a költő egyrészt felvillantja mindazt, amit eddigi költészetéből ismerünk és szeretünk, másrészt új hang, új tematika, sőt új formák is megjelennek. Ami most a legjobban foglalkoztatja, az a test, a test gyönyörűsége és romlása, az emberi érzelmek, indulatok és kapcsolatok anatómiája, a szeretet és a szerelem, sőt a hit fájdalmas függése a testtől. Nem enged a tőle megszokott és a forma megkívánta fegyelemből, ugyanakkor a várandósságba, gyermeke szemlélésébe, egy férfitest szépségébe belefeledkező szem már nem akar mindent tárgyszerűen rögzíteni, hanem teret enged az örömnek és a fájdalomnak is, az önfegyelem helyét átveszi az önfeledtség. Szabó T. Anna egy pillanatra kimerevíti, majd hihetetlen könnyedséggel el is engedi a képeket, legyen szó születendő testről, egy férfi mezítelen talpáról vagy egy haldokló utolsó mozdulatairól.
|
"Aztán fölkeltem, és meghaltam. Teljesítettem a rám kirótt napi penzumot: ádáz kézitusába keveredtem egy utcakölyökkel, titkolt szerelem lángja perzselte szívemet, bemagoltam a Ruhr-vidéket, felköszöntöttem a Maca nénit, egy tükörrendszer segítségével megnéztem a fantomos filmet a tévében, aztán fejemre húztam a takrócot, és súlyos szempilláimat lassan és végleg leeresztettem." A szerző maga "keserű és kiábrándult könyvnek" tartja a novellagyűjteményt, de kritikusai gyakran éppen a humorát emelik ki. A gyermekkori és egészen friss emlékeket, vadreális és szürreális víziókat, lendületet és megtorpanásokat váltogató, különféle novellatípusokat, mitikus struktúrákat imitáló, parodizáló és új színekkel kikeverő szövegek olyasféle hatást tesznek az olvasóra, mint egy színes, intenzív drogos utazás. "Az írás rendszerint felvesz egy szálat, valami nyomot vagy szimatot (érzületfonalat), azt nagyjából követi, közben számos, látszólag oda nem illő jelenséget és motívumot érint, végül sok leírt hurok után előrejut - valahová, néha látszólag ugyanoda. A szubjektív kamera azt is jelenti, hogy az írások nézőpontja állandóan mozog, ez hol bizonytalan, sérülékeny, hol meghitt, otthonos, hol fenyegető (leselkedő) érzést kelt attól függően, hogy mit művel épp a nézőpont szövegbeli gazdája." (Abody Rita)
|
|
Hogyan dolgozza fel egy tizenegy éves kamasz, ha apját a szeme láttára hurcolják a Duna-csatorna munkatáborába? Hogyan éli meg az apa hiányát és az elhurcolás köré épített családi hazugságokat vagy titkolt történeteket? Milyen remények éltetik a mindennapok amúgy sem könnyű kamaszviharait megnehezítő élethelyzetben? Erről szól A fehér király című lendületesen megírt regény. A hol vicces, hol tragikus történetekből kirajzolódik egy abszurd, de gyerekszemmel mégiscsak szép világ, amely inkább elemeiben, mint konkrét történelmében azonos a kora nyolcvanas évek Erdélyével és Romániájával. A kiskamasz fiúnak apja elvesztése miatt hirtelen szembesülnie kell a felnőttség terheivel. A főhős a gyermekkor értetlen-ártatlan optimizmusának és a felnőttség reménytelenségének határhelyzetében még képes arra, hogy játékosan és mitikusan lássa a brutális hétköznapokat. |
"-Először nézzünk meg egy filmet, aztán mit szólna egy teához? - kérdezte a szatír. El se mosolyodott. Az volt az arcára írva, hogy ha nem tetszik, nyugodtan tessék hazamenni."
Itojama Akiko, a kortárs japán irodalom egyik legismertebb és legnépszerűbb képviselője 1966-ban született Tokióban, jelenleg Gunma megyében él (a főváros viszonylagos közelségében, de csendes helyen). A patinás Vaszeda Egyetem politikatudományi és közgazdasági karának elvégzése után egy iparvállalatnál kapott állást, megtapasztalta tehát a japán vállalatok működését, sőt áthelyezésben is bőven volt része: dolgozott Fukuoka, Nagoja és Takaszaki városában is. 2001-ben azután kilépett, és 2003-ban már íróként debütált, a kötetünkben is szereplő Csak duma az egész című elbeszéléssel, amelyért megkapta a Bungakukai folyóirat új felfedezetteknek járó díját, és rögtön jelölték a legrangosabb japán irodalmi díjra, az Akutagavára is. Utóbbit többszöri jelölés után, 2006-ban kapta meg, kötetünk címadó elbeszéléséért.
Itojama Akiko műveit számos ázsiai nyelvre lefordították, néhány írása angolul és franciául is olvasható, de válogatott kötete magyarul jelenik meg először.
A kötet ötletét és a fordító munkáját Itojama Akiko végig lelkesen támogatta, amiért hálás köszönet illeti. E sodró erejű, élvezetes elbeszélések közül kettő (Hálaadás a munkáért, A tengeren várlak) a japán vállalatok világába enged betekintést: hogyan tudja vagy nem tudja megtalálni a helyét egy nő az eredetileg csak férfiakra tervezett rendszerben, és hogyan határozza meg a vállalat a munkaidőn kívüli életet és kapcsolatokat is. A Hálaadás a munkáért emellett egy informális házasságközvetítés szórakoztató leírását is tartalmazza.
A NEET egy Japánban egyre nagyobb méreteket öltő jelenséget mutat be: a NEET-ek olyan fiatalok, aki kivonulnak a társadalomból, nem járnak iskolába, nem dolgoznak - és nem is próbálnak változtatni ezen a helyzeten. Az elbeszélés egyik szereplője már kilépett ebből az állapotból - hogyan próbál segíteni barátjának, aki még mindig a NEET-fiatalok táborát gyarapítja?
A Zsákutcás eset egy talán egyoldalú szerelmen alapuló, de bizonyosan elszakíthatatlan, felemás férfi-nő kapcsolat alakulását ábrázolja, a Csak duma az egész pedig egy sor nehezen definiálható férfi-nő kapcsolatot vázol fel, a középpontban egyetlen nővel, aki körül egyebek mellett depressziós jakuzát, merevedési zavaros önkormányzati képviselőt és internetes oldalon ismerkedő szatírt is találunk.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
.png)
