[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
Bartis Attila új kötete tizenkét történetet tartalmaz, melyek az Élet és Irodalom tárcarovatában jelentek meg. A fiatal írónak ez a negyedik könyve. Tizenkét hónap, tizenkét történet. A Lázár apokrifek egy /lapzártától lapzártáig tartó/ év dokumentumai - bizonyos értelemben már-már napló. S bár az Irodalmi fogalomtár szerint a tárca alapvetően könnyed, szellemes műfaj, Bartis mégis Istenről mesél nekünk tizenkét igaz történetet. Vagy "arról, hogy üres volt a helye. Vagy nem is volt üres, csak Ő nem látszott rendesen. Ha meg mégis látszott, úgy egészen másnak képzelte az ember. Igen, talán ez a legpontosabb: néha látszott, csak egészen másnak képzelte az ember. /.../ Így könnyen lehet, hogy amit ő az Úristenről gondol, az még tárcának is csak apokrif." |
A vékonydongájú, szemüveges Muo freudista pszichoanalitikus. Húsz év után tér haza Franciaországból Kínába, hogy kiszabadítsa politikai okokból bebörtönzött plátói szerelmét, Öreg Hold Vulkánját. Titkos zsebében rejtegetett dollárjai azonban mit sem érnek, a félelmetes Di bírónak nem pénz kell, hanem egy szűzlány.
Muo Don Quijote-ien búsképű, vándor álomfejtőként vág neki szűzlánykeresőben az útnak, kezdődhet az abszurd road movie. Különös hőse vonaton, biciklin és gyalog járja be az országot, és Kína lassan feltárul előttünk. Kína, ahogyan még soha nem láttuk, Kína, a mégis furcsán ismerős: költői és mocskos, földhözragadt és éteri, titokzatos és röhejesen kiszámítható. Vándorútja során Muo lassan mindent elveszít, egyik bajból a másikba kerül, ám közben egyre mélyebbre hatol önmagába, és a szabadság soha nem sejtett dimenzióit fedezi fel.
Dai Sijie – akinek első könyve, a magyarul is megjelent Balzac és a kis kínai varrólány hatalmas nemzetközi sikert aratott – ezúttal is igazi meglepetéssel rukkolt elő: új regénye bölcs és érzéki, ironikus és könnyed olvasmány.
|
Anya és fia él együtt egy pesti lakásban. Az anya egykor ünnepelt, imádói által bálványozott, irigyei által megvetett és gyűlölt színésznő volt. Szenvedélyes, érzéki nő, aki mindig is úgy gondolta: szükség esetén szinte bármit megbocsát magának az ember. Tizenöt éve a lábát sem teszi ki a lakásból. Szorong, retteg, gyűjtögeti disszidált lánya leveleit és árgus szemekkel figyeli íróvá lett fia minden mozdulatát. És miközben odakint szép lassan összeroskad egy politikai rendszer, egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a fiú immár sose fog szabadulni e gyűlölet és szenvedély szőtte hálóból. Még akkor sem, amikor az egy éjszakás, satnya kis kalandok után egy nap a Szabadság hídon találkozik Fehér Eszterrel… |
Drago Jančar 1948-ban született Mariborban, Ljubljanában él, a Slovenska matica szerkesztőjeként könyvkiadói tevékenységet folytat. A kortárs szlovén irodalom egyik nagy hatású alakja, regényt, esszét, drámát, forgatókönyvet ír. `Kaján vágyak` című regényét lefordították német, lengyel, cseh, valamint angol nyelvre. Számos hazai és nemzetközi irodalmi elismerésben részesült. `Augsburg` című esszénovellája 1994-ben elnyerte a legjobb európai kispróza díját (`Az angyal pillantása`. Novellák. Jelenkor, 1997). Magyarul megjelent regénye `A gályarab` (Európa, 1985), `A nagy briliáns valcer` című drámáját 1989-ben Paál István vitte színre Veszprémben, majd bemutatta a Magyar Rádió. Egyik fő szerzője `Az eltört korsó` című szlovén esszékötetnek (Jelenkor, 1992). Novelláit, esszéit olvashatjuk a fontosabb hazai irodalmi lapokban. |
Klasszikus hős vagyok vagy jelentéktelen senki? Őstípus vagy tucatfigura? Már minden szenvedés a könyökünkön jön ki?
Egy tizennyolc éves gyilkos írja le életét Joyce Carol Oates könyvében.
Olykor profetikusnak nevezik a ma már világhírű szerzőnőnek ezt a fiatalkori művét: úgy ábrázolta 1968-ban az amerikai kertvárosok lidércnyomásos luxusvilágát, hogy könyve manapság még pontosabbnak, még riasztóbban valószerűnek hat. |
Italo Svevo (1861 - 1928) Ettore Schmitz néven született az osztrák-magyar Triesztben. Két ifjúkori könyvének kedvezőtlen fogadtatása után felhagyott az irodalommal, és szinte egy egész életet leélt már köztiszteletben álló jómódú trieszti polgárként, míg barátja és angoltanára, James Joyce biztatása nyomán meg nem írta ezt a regényt. A polgári lét lelki szerkezetét latin elmeéllel és közép-európaias humorral fürkésző Zeno tudata, ez a tragikomikus lélekelemző börleszk, melynek fontos motívumai a Freudnak mutatott fityisz ellenére azért a klasszikus pszichoanalízistől sem egészen idegenek, némi francia kerülővel végül is meghozta szerzőjének a sikert. Svevo ma a modern olasz regény megteremtőjének, a 20. századi olasz irodalom máig legnagyobb hatású alakjai egyikének számít.
A regény magyar fordítása, mely a hatvanas évekig váratott magára, nagy port vert fel annak idején. Új kiadásban évtizedek óta most jelenik meg először.
|
Jó, ha az olvasó felkészül rá: borzadni fog és iszonyodni.Olyan világba kerül, amelynek a létezéséről legszívesebben nem is vennénk tudomást. E könyv szereplői mélyen a megszokott vagy ellképzelt emberi normáink alatt tengődnek vagy tombolnak. Agresszió és kéjvágy mozgatja - s pusztítja - a szereplőket, az emberek errefelé csupán egymás primitív vágyainak a kielégítéséhez szolgálnak eszközül.
A cím: egy útjelző tábla felirata a New York-i autópályán. A könyv első megjelenésének éve: 1964. De ne áltassuk magunkat azzal, hogy a beatpróza e mellbevágó terméke csupán irodalomtörténeti dokumentum. És hogy Brooklyn messze van. Szemérmesebb (és álszentebb) közelmúltunkban csak egy fejezet jelenhetett meg Selby könyvégől (az "Üvöltés" című antológiában). De az "Utolsó letérő..." ma sajnos időszerűbb és magunkra eszméltetőbb, mint valaha.
Hubert Selby nem valamilyen egzotikus rovargyűjteményt szándékozik bemutatni, hanem - mint a bibliai mottók is jelzik a fejezetek élén - magát az embert: hogy mivé lethet, és mivé lett. Egy olyan világban, amelynek bizony mi is a részei vagyunk, Hubert Selby, Jr. (Junior, azaz Ifjabb) Brooklynban született 1928-ban és ott is nőtt fel. Gyerekkori álmát valóra váltva tengerésznek állt, majd a tbc-s fertőzés miatt három évre kórházba került. Ezután minden szabad idejét az írásnak szentelte, és közben különféle munkákból tartotta fenn magát, volt korrektorsegéd, távirat-kézbesítő, hivatalnok, gépíró. Az "Utolsó letérő Brooklyn felé" az első és mindmáig legnagyobb hatású könyve. Amerikában szidalmazták és ünnepelték, Angliában pedig csak a fellebviteli bíróság ítélete mentette meg a betiltástól.
|
A Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke (Magvető, 1981) és A Rémkirály (Európa, 1983) után ismét egy legendát feldolgozó regényt adunk az olvasó kezébe, a három királyok történetét. Gáspár, Meroe királya, reménytelen szerelemtől gyötörten, önmaga elől menekül. Menyhértet, Palmüra hercegét, trónbitorló nagybátyja űzi el birodalmából. Boldizsárt, Nippur királyát, az antik világ szerelmesét, a művészetek nagy kedvelőjét pedig képromboló papjai. Egy fényes csillag vezeti őket, Betlehembe tartanak. Nagy Heródes városába, Jeruzsálemben a véres kezű zsarnok látja őket vendégül, s leckét kapnak a hatalom természetrejzából. Betlehemben tanúi lehetnek a Kisded születésének, hódolhatnak a Megváltónak. De szörnyű hibát követnek el, nem engedelmeskednek a hatalmas Heródesnek... Hazatérőben találkoznak Taor herceggel, aki a messzi Ázsiából érkezik, s mindig mindenhonnan elkésik... Tournier Máté evangéliumának a napkeleti bölcsekről szóló soraiból, apokrif írásokból, mítoszokból teremtett csupa szín kalandregényt, tanulságos, megrendítő filozofikus mesét. |
|
"Varró Dániel két dolgot vesz halálosan komolyan, a költészetet és a gyerekeket - minden további, a mese is, a regény is ebből következik. Varázslatos könyv, akár ha Petőfit, Weörest és Kormost gyúrta volna össze egy tündéri kéz. Ezt persze a szülőknek mondom, hogy olvassák, gyönyörködve, ízlelgetve és hangosan minden körülöttük és bennük élő gyereknek (3-tól 99évesig)..." |
''Amikor a gyermekkoromról beszélek, mindig az a nyugtalanító érzésem támad, hogy homályos és kétséges életről számolok be, amelyet nem tudom, mikor vagy hol élt végig valaki más, akinek a neve és az arca talán hasonlít az enyémre, de mégsem rólam van szó.'' Akkor hát kiről? Henri de Corinthe-ről, Angelique-ről, ártatlanságukban tetszelgő fiatal lányokról, tündérekről és boszorkányokról, francia dragonyosokról és porosz ulánusokról. Életrajz és mese, fantázia és valóság a francia ''új regény'' legjelentősebb képviselőjétől. |
A regény a század emberének egyik alapvető élményét elemzi hasonlíthatatlan művészettel: a várakozást, a céltalan vándorlást mint lelkiállapotot, mint sorsot. Az emberlény nyomorúságának egyszerre valóságossága és groteszk jelképe a törekvés, ahogy Mercier és Camier azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy ők még emberek, vagy legalábbis annak tetszenek. Létük formátlanná vált, bennük, körülöttük minden elemére bomlott, hiába a vándorlás, a határozott körvonal nélküli tengődésből nem tudnak kiszabadulni. Hiába utaznak, célba nem érnek, csak időlegesen helyet változtatnak, hogy visszajussanak oda, ahonnan elindultak. Beckett műve megrázó figyelmeztetés, a legmélyebb, a legtágabb értelmű, amit író a század emberéhez intézett, figyelmeztetve a látszatlét mögött rejlő iszonyatos valóságra. |
Durtal a Triffauges-i Kékszakáll, Gilles de Rais életét kutatja, akit a XV. században több tucat gyermek megkínzásával vádoltak. Ez a munka izgalomba hozza Madame Chantelouve-öt, aki hamarosan beleszeret az íróba. Furtal a nő révén szerez tudomást arról, hogy feketemiséket még az ő korukban is tartanak Párizsban. Az asszony bevallja: ő maga is a Sátán követője... Ez lehetne talán Joris-Karl Huysmans regényének rövid összefoglalása. Bunuel 1976-ban dönt úgy, hogy filmre viszi a történetet. A forgatókönyvben érintetlenül maradt Huysmans sötét miszticizmusa, és előretörnek a rendező örökös kérdései, amelyekre megszállottan kereste a választ: miért létezik a gonoszság?... |
Újra itt van Patrick Bateman, az 1991-ben megjelent, s azóta kultikus könyvvé vált Amerikai psycho sorozatgyilkosa - egy démoni figura, aki nem hagyja nyugodni Ellis regényének főhősét (a Szerzőt, akit szintén Bret Easton Ellisnek hívnak): mióta megalkotta, állandó rettegésben él, hogy valaki a valóságban utánozni fogja a regényalakot... És most itt van: először egy partin jelenik meg - majd Ellis megtudja, hogy a környéken már vagy egy éve rejtélyes bűncselekmények történnek, amelyek hátborzongató módon hasonlítanak az Amerikai psychó-ban leírt gyilkosságokra... A regénybeli írónak - aki sohasem tudta feldolgozni a hihetetlen sikert: ivott, kábítószerezett, s most romjaiból próbálja újra felépíteni az életét (és megírni végre egy új, a pornográfia határát súroló regényt) - az őrület határáig kell eljutnia, hogy végre elpusztítsa a démont, a vad és perverz történetek kiagyalóját... Mert Bateman ő maga: az egykori fiatal író, aki a családját elhagyó, gyűlölt apáról akart mintázni egy regényalakot, s ez lett belőle - egy vérszomjas szellem, amely már nemcsak őt fenyegeti, hanem a családját is. |
A náci mozgalom története tele van rejtélyekkel, az agresszív ideológiának van egy külső, mindenki számára érthető rétege, de bizonyos jelekből, eseményekből arra következtethetünk, hogy létezett - legalábbis töredékeiben - valamiféle "titkos tanítás". A bürokratikus hierarchiát időnként az zavarta, hogy a vezetők mintha a beavatás különböző fokán állnának.A mű ezt a titkos történetet tárja fel, azt a bizarr, s ugyanakkor elképesztően primitív konstrukciót írja le, amely szerint ősgermán papok reinkarnációi vagy éppen tibeti mágusok hordozzák azt a természetfölötti tudást, amely győzelemre segíti az örök időkig fennmaradó birodalmat. A szerző rég elfelejtett, nehezen hozzáférhető művekből rekonstruálja a nácizmus okkult vonulatát, a XX. században fölelevenített kőkorszaki, barbár rítusok mitológiai hátterét, és meggyőzően érvel amellett, hogy a nácizmus ellenkulturális jelenség, az európai tradíciók teljes tagadása.
Cezary Michalski 1963-ban született, a krakkói Jagelló Egyetemen, lengyel szakon végzett, majd emigrált Franciaországba. Párizsban szlavisztikát tanult, 1992-ben visszatért Lengyelországba, és belevetette magát a közéletbe. Hamarosan nemzedéke egyik legjelentősebb gondolkodójává vált, a legjobb lapokban publikált, bekapcsolódott a legfontosabb vitákba. Több írásában is támadta a posztmodern kultúrát, az újbaloldali radikalizmust és a posztkommunista hatalmi elit ideológiáját. A tulajdonságok nélküli ember visszatérése (1997) című esszékötetében nemzedéke szellemi önarcképét vázolta. Két regényt is írt, a Taszító erő (2002) és A radikálisok tava (2004) értelmiségi hőseit a kor meghatározó ideológiái állítják szembe egymással.
|
A Kubából származó szerző főhőse sohasem látta apját, csak azt tudja, hogy a lába ugyanolyan, mint az övé. Részeges, irigy anyjától - s a kubai valóságból - menekülve bonyolódik egyik kapcsolatba a másik után, s először minden férfinak a lábára kíváncsi: rögeszmésen meg akarja találni az apját. Alma számára valóság és képzelet szétválaszthatatlanul összefonódik: az írói karrier, a találkozás apjával, a nagy szerelem, a, "forradalmár" férj váratlan halála, a születendő gyermek, a tömegtüntetések, a szökés egy rozoga csónakon, a hánykolódás a tengeren... mindez talán csak a megkínzott képzelet játéka. Ám az apa után vágyódó gyermek és a szabad, emberi életre vágyódó felnőtt nő érzései a lehető legvalóságosabbak. |
Hogyan dolgozza fel egy tizenegy éves kamasz, ha apját a szeme láttára hurcolják a Duna-csatorna munkatáborába? Hogyan éli meg az apa hiányát és az elhurcolás köré épített családi hazugságokat vagy titkolt történeteket? Milyen remények éltetik a mindennapok amúgy sem könnyű kamaszviharait megnehezítő élethelyzetben? Erről szól A fehér király című lendületesen megírt regény. A hol vicces, hol tragikus történetekből kirajzolódik egy abszurd, de gyerekszemmel mégiscsak szép világ, amely inkább elemeiben, mint konkrét történelmében azonos a kora nyolcvanas évek Erdélyével és Romániájával. A kiskamasz fiúnak apja elvesztése miatt hirtelen szembesülnie kell a felnőttség terheivel. A főhős a gyermekkor értetlen-ártatlan optimizmusának és a felnőttség reménytelenségének határhelyzetében még képes arra, hogy játékosan és mitikusan lássa a brutális hétköznapokat. |
A Franciaországba emigrált világhírű albán író - akárcsak az Ulpius-ház gondozásában megjelent előző két könyvében, a Kettétört április-ban és A háromlyukú híd-ban - most is a bennünket körülvevő realista, hétköznapi világot szövi át - a szó szoros értelmében - szürrealista álommá. Az Álmok Palotája a diktatúrák működési mechanizmusának könyörtelen leleplezése, nem véletlen hát, hogy megjelenésekor rögtön évekre betiltották. A történelmi parabolában ősi regék, mitikus idők emlékei keverednek kafkai víziókkal, s a végletekig fokozott parancsuralmi rendszer ördögi modellje tárul elénk, melyben a birodalmi gépezet észrevétlenül bedarál mindenkit, a jó szándékúakat, a naivakat, az ártatlanokat egyaránt. Mark-Alem, a regény főszereplője azt hiszi, hogy az Álmok Palotájában majd szép csendesen meghúzhatja magát. Csakhogy ez a diktatúrákban aligha lehetséges, s amikor szembekerül az álommal, amely egész családja sorsát megpecsételi, kiderül, hogy nincs menekvés, és ő maga is a gátlástalan manipulációk áldozatául esik.
A számtalan irodalmi díjjal jutalmazott és többször is Nobel-díjra jelölt albán író könyveit már negyven országban adták ki. Kritikusai Kertész Imrével, Milan Kunderával, Umberto Ecóval, Günter Grass-szal, José Saramagóval együtt az európai irodalom vezető alakjai közé sorolják. |
Egy Nobel-várományos mexikói regényíró széles ívű történelmi-társadalmi-művészeti-léttudati számvetése. Veracruz buja trópusi paraszt-polgár paradicsoma, Mexikóváros véres és elvetélt forradalmakból kinőtt cifra nyomorúsága, valóságos és talmi kreol arisztokráciája, bohém kávéházi művészvilága, polgárháborúban vérző-vajúdó Spanyolország, drámaian diadalmas hitlerizmus, tragikusan győzedelmes sztálinizmus, holokauszt és meddő anarchista- szalonkommunista eszmecsaták, Diego Rivera és Frida Kahlo korszakalkotó festészete, virulva dübörgő amerikai kapitalizmus, de már a McCarthy-Bizottság jelezte erkölcsi megingás is, Husserl és Edith Stein, de besúgó hollywoodi filmzsenik és világszerte áruló írástudók is – és mindez egyetlen tanú, egy erős jellemű, bátor és józan-bölcs mexikói asszony szemével, ahogy Carlos Fuentes tömör és áradó, meghitt és harsány, barokk és szikár stílusművészete, legújabb regénye állítja elénk ebben az összegező személyes és kortörténeti látomásban, a most véget ért gyötrelmes évszázad monumentális emberi-társadalmi körképében. |
Ingo Schulze Új életek című új levélregényét a német kritika az újraegyesítés régóta várt "nagyregényeként" méltatta. A levelek írója egy bizonyos Enrico Türmer, akinek írásaira, leveleire, kiadatlan novelláira, félbehagyott regényére Ingo Schulze (a fikció szerint) véletlenül talált rá, miközben új regénytéma után kutatott.
Az 1962-ben, Drezdában született Schulze a Jénai Egyetemen tanult klasszika-filológiát, a rendszerváltozás után kezdett újságíróként tevékenykedni. 1993 elején Oroszországba utazott, féléves szentpétervári tartózkodása adta az ötletet első művéhez, A boldogság 33 pillanata (1995) című elbeszéléskötethez. Ebben a könyvben a fikció szerint Ingo Schulze, a kiadó csupán közreadja egy Oroszországban élő, de rejtélyes körülmények közt eltűnt német író elbeszéléseit az orosz valóságról.
Második könyvében, a Szimpla sztorik-ban (1998) történetét Altenburgba helyezve a rendszerváltozás utáni NDK hangulat- és kórképét adja meg, rafinált alkotói fogással ezúttal regénnyé növesztve "szimpla" elbeszéléseinek füzérét.
Két regényét a kritika elismeréssel fogadta, Schulzét Németországban és külföldön egyaránt a legjelentősebb kortárs német írók között kezdték emlegetni, így nagy várakozás előzte meg 2005-ben megjelent művét, az Új életek-et, amelyet megkerülhetetlen "rendszerváltozás-regényként" tartanak számon. |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
.png)
