[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
HALÁLTÁNC ALENTEJOBAN
Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni
Ott, ahol a sírásó is öngyilkos lesz, bizonyára nagyon értenek a halálhoz. Mérgek, kötelek, sziklafalak, kaszaboló eszközök és lőfegyverek sorakoznak a Portugália Alentejo régiójában játszódó történetben. Épp csak azt nem tudjuk meg, miért is akar mindenki annyira meghalni. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.
Lassacskán megszokjuk, hogy csöpög a vér, és azt is, hogy ez rendkívül vicces. Tarantino és Rodriguez végtagszeletelős ámokfutásain nyüszítve hahotázunk, és egyáltalán nem keressük a klasszikus „mélyebb értelmet”. A kumulálódó erőszak nem vicc, a kulturális hulladék előtt pedig érdemes fejet hajtani. És ez akár „mélyebb értelemnek” is elmegy, ha nagyon akarunk ilyesmit. Rui Cardoso Martins magyarul elsőként megjelent regénye, a mozis kollégák alkotásaihoz hasonlóan, tocsog a vérben. S szánk már görbül is a mosolyra, amikor szépen rá is fagy az arcunkra: Cardoso Martins nem egyszerűen halmozza a halált, hanem rá is kérdez. A kérdés persze költői, de mégiscsak okot ad a gondolkodásra.
A regény színhelye Portugália Alentejo régiója, ahol a statisztikák szerint igen magas az öngyilkosok száma. Ebben hasonlítanak ránk, magyarokra, amely párhuzamot elbeszélőnk többször is kiemeli. Nem feltétlenül e hasonlóság miatt, de Cardoso Martins idén már második alkalommal látogat el hozzánk az És ha nagyon meg szeretnék halni című regényével kapcsolatban. Először 2007-ben, a Könyvfesztiválon hagyományosan megrendezett Elsőkönyvesek Fesztiválján vendégeskedett, idén pedig újra meglátogatja a rendezvényt több, időközben magyarul is megjelent írás szerzőjéhez hasonlóan. Szerzőnk elsőkönyvesnek már igencsak veterán, hiszen 2007 óta egy újabb regénye jelent meg (Deixem Passar O Homem Invisível), amellyel a Portugál Írószövetség regénynek járó nagydíját is elnyerte. Magabiztossága azonban már első regényén is érezhető, amelyben remek érzékkel egyensúlyoz a l’art pour l’art kegyetlenkedés és a morálfilozófia kényes határán.
A regény felütéséből megtudhatjuk tehát, hogy Alentejoban nagy hagyománya van az öngyilkosságnak. A helybéliek előszeretettel ölnek, leginkább magukat, de néhányan másokat is, valaki pedig először másokat, majd magát (a fordított sorrend csakis a logikai ellentmondás miatt maradt ki). A regény szépen sorbaveszi ezeket az eseteket. Itt van mindjárt az egyik központi motívumként újra és újra előbukkanó sírásó esete. A férfi előbb minden különösebb ok nélkül kihantolja egy csecsemő maradványait, majd bevásárol krumplibogár-méregből és megöli magát. Vagy Maria Ana története, aki gyógyszert vesz be, majd szíven és fejbe lövi magát (de nem hal meg). Vagy Quim esete, aki fényűző módon Lisszabonba utazik meghalni, hogy az Április 25-e hídról ugorhasson le. De élnek (halnak) itt olyanok is, akik másokat ölnek meg, mint Zé Carlos, aki bozótvágó késsel trancsírozta szét angoltanárnőjét, vagy Chico apja, aki Mozambikban tömegmészárolt annak idején.
A gyilok oka egyik esetben sem világos, az áldozatoknak egyszerűen meg kell(ett) halniuk. Persze a halál nem is véletlenszerű, kivéve a baleseteket, mint például a parafadaráló gépbe zuhant férfi esetét, akinek a földi maradványaiból mindössze a préselt parafán éktelenkedő vöröses foltok és egy kósza ujjdarabka maradt. A halál mindig erőszakos, és ezzel együtt természetes. Ezt a jellegzetességet a szöveg tárgyilagos, gyakran iróniába hajló stílusa hordozza, ami az abszurd irányába tolja a regényt. A halálnemek kíméletlen és részletes leírásai jegyzőkönyvszerűen sorjáznak egymás után, mintha a pontos feljegyzés által eljuthatnánk a tettek okához is. Egy efféle eredet feltárása persze lehetetlen, az analízis a mélyben kutakodva újra csak a felszínt, a szétroncsolt testek orgiáját találja.
Cardoso
Rui Cardoso Martins
A regény leghangsúlyosabb pontja, amikor a főhős, Piszkafa mégiscsak megpróbál szembenézni a bűn és a felelősség kérdésével. A fiú felkeresi a püspököt, aki korábban Mozambikban teljesített szolgálatot, és kegyetlen vérengzések szemtanúja volt. Miközben Piszkafa megpróbálja szembesíteni az egyházférfit bűnével, végre kibújhat a szög a zsákból, és felteheti a kérdést, hogy mi a hit, mi a történelmi felelősség és hogy is volt az a dolog Raszkolnyikovval. A hitről megtudjuk, hogy a teológia papírízű definícióján kívül senki nem tudja, mi az, a történelmi szereplők felelősségének megtárgyalását pedig megnehezíti a rájuk nehezedő kényszer. Ami Raszkolnyikovot illeti, a könyvben megidézett kérdésére - arra, hogy „És ha nagyon meg szeretnék halni?” - nem érkezik válasz, csak a mondatot parafrazáló címben, amely nem kérdezi, hanem kijelenti ugyanezeket a szavakat. A jelenet végén a püspök elkezdi sorolni a mozambiki faluban meggyilkolt gyerekek nevét és korát, visszavezetve a történetet a halál jegyzőkönyvszerű dokumentumához.
Rui Cardoso Martins regénye nem próbálja meg a halál felől nézni az életet, sem az élet felől nézni a halált. Nem állapotokat vizsgál, hanem magát a meghalás momentumát. A gyilkolás, legyen az önmaga vagy más ellen irányuló cselekedet, nem bűnként, hanem kényszerként jelenik meg a szereplők életében. Hogy végre kell hajtani, nem kérdés, csak a megfelelő módot kell jól megválasztani hozzá.
„Még a halál is plágium” – olvashatjuk a mottót, és ez még tragikusabbá teszi a történetet. Hiszen nemcsak, hogy értelme nincs, igazán „eredeti” sem lehet elmúlásunk módja. A szereplők is csak annyit tehetnek, hogy igyekeznek minél változatosabban meghalni, hátha az már „valami” lesz. Persze ott, ahol a sírásó is megöli magát, a halhatatlansághoz már nem elég a halál.
Szerző: Fürth Eszter
Forrás: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/3084/rui-cardoso-martins-es-ha-nagyon-meg-szeretnek-halni/
|
Titkos jelszóval kell kiválasztania útitársát kalandos születésnapi utazásához Nonnynak, a tizenhárom éves srácnak, s amikor először kimondja a jelszót – Ki vagyok én? –, sok fontos kérdésre nem tudja még a választ. Az utazás résztvevői krimibe illő kalandokba keverednek, utaznak vonaton, a régi idők álomautóján, motorbiciklin és gyalog, s ezenközben a legmeglepőbb helyszíneken fordulnak meg. Nonny, aki a világ legjobb detektívjének készül, hihetetlen történeteket hall, még hihetetlenebbeket tapasztal meg személyesen, és több rejtély kulcsát is megtalálja. Megsejti azt is, hogy a „ki vagyok én?” kérdésre nemcsak ő, a kamasz keresi a választ, de sok felnőtt is, némelyik egy életen át. David Grossman izraeli író fordulatos, izgalmas, gondolat- és érzelemgazdag, kedves humorú regénye kamaszokhoz, felnőttekhez egyaránt szól.
A szerző 1954-ben született Jeruzsálemben. Amos Ozzal és A. B. Yehoshuával Izrael legjelentősebb írói között tartják számon, műveit számos nyelvre lefordították.
|
Mariam Petroszjan: Abban a házban. Magvető, 2012. Fordította: Soproni András
Pethő Anita
Adott egy bentlakásos intézmény, feltehetőleg valahol az angolszász világban, az arra utaló jellegzetes motívumokkal, amelyek között a gyerekek saját, zárt, belső szokásaik szerint élnek, és kész a világsiker. Ezt gondolhatnánk Mariam Petroszjan Abban a házban című könyve kapcsán, mely 2010-ben az év regénye lett Oroszországban, s azóta számos más nyelvre is lefordították.
A regény egy fogyatékkal élő, elsősorban mozgáskorlátozott gyerekek számára létrehozott otthonban játszódik, írásom címében szereplő többes szám tehát erre is utal, a Ház (mindvégig így, nagybetűvel szerepel a szövegben) lakói is kívülállók az egészséges gyerekek világához képest. Ennek persze rendkívüli hatása van viselkedésükre, leginkább arra, ahogyan saját életüket, sajátságos zárt világukat létrehozzák, saját szabályaikat kialakítják az intézmény falain belül, majd bármi áron védelmezik azokat. Ez a motiváció annál hevesebben jelentkezik, minél elvetemültebb, minél nehezebben kezelhető egy karakter. A Kint (szintén nagybetűs kifejezés a regényben) világának fájó emléke éppen annak tagadásában jelenik meg a szereplők többségénél, s akad, aki ebben a tagadásban egészen a gyilkosságig is eljut.
Érdekes tehát ebben a szituációban egy olyan karakter, aki éppen e közegben éli meg saját kívülállóságának tudatát, s bár inkább tanúja csak, mint mozgatórugója az eseményeknek, speciális helyzetével közvetítő szerepbe kerül az olvasó és a regény többi szereplőjének egymástól távol álló világa között.
Ugyanis az olvasó is lehet kívülálló. Alapvetően az kell, hogy legyen, hiszen csupán a regény olvasása során ismerkedik meg annak egyedi világával. Viszont úgy vélem, hogy Petroszjan regénye esetében rendkívül fontos, hogy minél hamarabb beszippantsa olvasóját saját világába, hiszen ha ez nem történik meg a történet legelején, akkor, ahogy saját tapasztalatom mondatja velem, az olvasó végelegesen kívülálló marad, s mi több, folyton kénytelen szembesülni is ezzel.
Az én esetemben persze szerepet játszhat az is, hogy eleve kritikaírási szándékkal kezdtem a könyvet olvasni, s hogy határozott prekoncepcióm volt azt illetően, mit is keresek benne. Az előzetes információk birtokában ugyanis azzal vágtam neki a több mint nyolcszáz oldalas könyvnek, hogy a valóság és a gyerekek ráépülő képzeletbeli világa közötti áttét aktusát kövessem nyomon, azt az olvasási tapasztalatot, ahogyan a (feltételezetten) megbízhatatlan narrátor(ok) történetmesélése mögött szépen lassan feltárul a valóság.
A patchworkszerűen összerakott regényben azonban épp ez nincs jelen, aminek oka épp a patchwork jellegben keresendő. Mariam Petroszjan sajátos arányban keveri a narrációt egy külső, mindentudó harmadik személyű elbeszélő és néhány szereplő egyes szám első személyű történetmesélése között. Így mindig bizonytalanságban marad az olvasó, vajon tényleg olyan furcsa világban élnek-e a gyerekek, amiről olvas, vagy egy-egy motívum a speciális önértelmezésükből fakadó eltávolító effektus-e.
Erről van szó például magáról a Házról különféle elbeszélői pozíciókból kapott információk esetében is. Nem csupán az bizonytalan, hogy hol és mikor (legvalószínűbb, hogy valahol Angliában, de időben lehet az akár a hatvanas vagy a kilencvenes évek is) játszódik a történet, de például az sem egészen világos, hogy maga az intézmény milyen helyzetben is van. Egyrészt úgy tűnik, jól felszerelt, a speciális igényeknek megfelelően kialakított épületről van szó, ami a kerekes székesek szempontjából is teljes mértékben akadálymentesített. Úgy tűnik, az orvosi ellátás is jól szervezett, megfelelő a kisegítő személyzet felkészültsége is. Ugyanakkor már megjelenésében is eltér az épület a mellette állóktól, meseszerűnek, elvarázsoltnak tűnik, s a könyv vége felé található utalás arra is, hogy az intézményt hamarosan bezárják.
Néha hihetetlennek tűnik, ám az olvasó mégiscsak megerősítést kap a harmadik személyű elbeszélő által, milyen állapotok uralkodnak egy-egy hálóteremben, elsősorban abban, amelyikben a legfontosabb szereplők laknak. Nincs betartandó napirend, nincs soha teljesen sötét, valaki mindig ébren van, akármilyen napszakban is járunk. A gyerekek isznak, dohányoznak, sőt sejthető, hogy drogot is fogyasztanak. Amikor egyik pillanatról a másikra a lányok is részesei lesznek a mindennapoknak (a regény elsősorban fiúszereplők sorsára koncentrál, noha lányok is lakják az intézményt) az egyszerre a szabad szerelmet, a szexuális együttlétet (nem egyszer annak perverz megnyilvánulásait) jelenti. Ugyanakkor érdekes módon épp az egyik ilyen jelenetben tűnnek ezek a kamaszok leginkább olyannak, mint egészséges társaik, amikor mintha csak egy tábor ismerkedési estjén lennének, összegyűlnek fiúk, lányok az egyik hálóban és beszélgetnek.
Vak, Szfinx, Lord, Larry, Púpos, Dögkeselyű stb, persze mind jól megrajzolt karakterek, a nagy nyüzsgésben (rengeteg nevesített szereplőt vonultat fel a regény, a furcsa nevek pedig bece- és gúnynevek, mindenki így szerepel a szövegben, ez ugyanúgy a Kinttől való éles elhatárolódás eszköze) egymástól mind jól megkülönböztethetőek. Mégis két másik szereplőt tartok érdemesnek külön megemlíteni, akik kiemelten fontos elbeszélői a történetnek, de egy képzeletbeli koordinátarendszer tengelyének két végpontjai is egyben. Egyikük Tabaki Sakál, aki egyfajta sámán szerepét tölti be ebben az elvadult és bizonyos szempontból archaikus közegben. Ő az, aki megénekli a közösség életében fontos eseményeket, aki feltárja és őrzi a múltat, és bizonytalan eredetű löttyei által még a gyógyítás aktusából is kiveszi a részét. Az ő szempontja a közösség belső szempontja.
Ellentétben a kívülálló Bagós szempontjával, aki a történet elején kerül át a jófiúktól a balhés fazonok közé, s ő az, akinek narrációjában joggal kereshet fogódzót az irracionálisban racionálist kereső olvasó. Az ő szemszöge az első, amivel megismerkedünk, így tulajdonképpen mindvégig megmarad az összekötő kapocs jellege karakterének, az olvasó és a regény többi szereplőjének egymástól idegen világa között. Ő ad arcot egy sor szereplőnek, ő az, aki amúgy maszkjaik (ez néha szó szerint értendő) mögé próbál látni, és ezeket a kísérleteit meg is osztja az olvasóval. De az is ő, aki talán egyedüliként nem tud azzal mit kezdeni, mikor egyik "falkavezér" megöli a másikat. A regény e pillanata amúgy is olyan mértékben megemésztetlen, olyannyira magától értetődően olvad az események sorába (még ha utalások is vannak rá, hogy valójában nem marad következmények nélkül), hogy ezzel óriási terhet rak még a magát határozottan a történeten kívül rekedtnek érző olvasóra is. Ezzel egy időben persze nyilvánvalóvá válik az is, hogy bár kamaszokról szól a történet, valójában nem kamaszoknak szól. Bagós egyébként a történet végén, az epilógusban is az egyik legfontosabb karakter marad, talán mert az ő élete ragadható meg a legkönnyebben a Kint szabályai szerint is: ismert és elismert festőművész válik belőle.
Ugyancsak a patchworkszerűséggel függ össze, hogy szűkebb értelemben vett cselekményét a regénynek, amikor valami konkrét, jól körülhatárolható cél felé tart a történetmesélés, csupán a regény utolsó negyedében találhatunk, amikor az úgynevezett Kibocsátás, azaz a végzős évfolyam távozása közeledik. Valami végre beindul, mondhatnánk több mint ötszáz oldal után, ám a leggyengébb pontja is itt található a regénynek, mintha Petroszjan túlságosan is sok bonyodalmat akarna egyszerre a történetbe sűríteni az álnéven élő tanárnő karakterével, az ő gonosz törekvéseivel és hirtelen eltűnésével, nem különben az inkognitóban portáskodó volt igazgató alakjával. Ezel a túlbonyolított jelenetek nagyon is butácskák és teljeséggel feleslegesek.
Az összbenyomáson persze ez már nem sokat módosít. Marad a nehezen emészthetőség és a kudarc élménye, no meg a ki nem mondott irigység azokkal szemben, akik képesek voltak önfeledten belevetni magukat az ismeretlenbe, amikor Mariam Petroszjan Abban a házban című regényének olvasásába kezdtek.
Forrás: http://prae.hu/prae/articles.php?aid=5866
|
Czóbel Minka 1855-ben született, gazdag arisztokrata családban. Justh Zsigmond hatására kezdte el műveit kiadni 35 éves korában, 1890-ben, s azt ezt követő 16 év alatt rengeteget publikált. A Két arany hajszál (1908) meglepően friss hangú szöveg. A gótikus regény műfajába sorolható, és bővelkedik romantikus, horrorisztikus, véres és kéjes elemekben. Dobos, a kóbor rablólovag Gábriel arkangyaltól két arany hajszálat kapott, emiatt semmilyen ártalom nem fog rajta. De megcsömörlik ettől, túl sok ez a hatalom, hogy bármit büntetlenül megtehet. Az erdő közepére vadbőrökkel és kincsekkel berendezett cédruspalotát épít, s onnan indul rabló portyáira. Ez a vadromantikus mesevilág csap át olykor a mai horrorműfaj előképébe, s ennek révén tarthat számot a regény a mai olvasó érdeklődésére.
|
Íme, egy friss, ropogós regény a tizenhetedik századról. Tehát történelmi regénynek kell lennie, mert hogyan is lehetne más, mint történelmi, ha egyszer a tizenhetedik században játszódik, de a huszonegyedik században írták? Írta – Esterházy Péter. – E. P. Egy kemény asszonyról szól, aki tud szeretni. Így gyűlölni is. Továbbá az Úristenről és Gizi nevű bakmacskájáról. Férfiakról is, az egyik Nyáry Pál, igen, egy ilyen nevűt a tizenkilencedik századból ismerünk, aki tehát így nem lehet azonos hősünkkel. Ahogy egy másik szereplő, Christoph Ransmayr csöndhintókészítő neve is csak véletlenül esik egybe a kortárs osztrák íróéval. Próbáljunk hát megbarátkozni a gondolattal, hogy a történelmi regény mint műfaj kap fogni még egy vajszínű árnyalatot az Egyszerű történet vessző száz oldal kardozós változatában. Más férfiak is regénykednek itten, az egyikük szakács – „A nagy ételsorokat még mindig fejből tudja, akár a Miatyánkot” –, specialitása a tengeri piláf. Vagy itt van Croy herceg: megfigyeltet és jelentéseket írat, de a jelentéseket tán el se olvassa. „Sebaj, tudjuk, a jelentés lényege nem az, hogy olvassák, hanem hogy írják őket.” Nem volna ez így szerencsés azonban a könyvekkel. Ha nem olvassák őket, nem történik semmi, porfogó tárgyakká lesznek. Ha meg ezt itt nem olvassák el, nem tudják meg soha, milyen az Esterházy-féle kardozós. Sem azt, hogy legfontosabb: örülni tudni.
|
Panelregény – a könyv alcíme olvasható műfaj- és hely-megjelölésként. De utalhat arra is, hogy a Lehetek én is az irodalom formáinak felidézésével, és kliséinek kifordításával elmozdítja az alapvető emberi kapcsolatok közhelyeit, amelyek mögé így ráláthatunk életünkre: mégis mennyi furcsaság történik velünk.
|
Gauguin életének esszenciája saját elveszett paradicsomának felkutatása: rátalálás arra a helyre, ahol a művészetből meg tud élni, és szabadon élhet szenvedélyének.
A M-érték Kiadó e sorozatával a festészet néhány kiemelkedő, iskolateremtő alakját kívánja bemutatni, sok-sok alkotásuk reprodukciójával, pályaképük megrajzolásával, művészi stílusuk közérthető megvilágításával.
|
„Ezek a versek voltaképpen a Sötét tus, néma tinta darabjaival szinte párhuzamosan íródtak, álltak össze könyvvé – alkalmi futamok, alkalmatlan játszadozások, hangok s elhallgatások, rögtönzött kódák, zárlatok, hiányjelek, rejtett cezúrák a lét partitúráján – nem tudni, miért túl könnyed s túl nehéz egy fölmeszelt bohócmosoly.”
|
A"z ágyhoz kötött szovjet veteránt, Alekszej Afanaszjevicset felesége és lánya gondozza, akik a beteg nyugdíjából élnek. A két nő, olyan virtuális valóságot teremt a számára, amelyből a jelen eseményei cenzúrázva vannak, hogy ezzel is életben tarthassák - így ragad bele a már letűnt brezsnyevi-világba. Az öreg veteránnak egyetlen vágya mégis: mielőbb meghalni. Két generáció küzdelme ebben az abszurd, egyszerre komikus és tragikus ördögi körben. Szlavnyikova az olvasó számára olyan családtörténetet komponál, amelyben mindkét oldal stílusos érzékenységgel tükrözi a mai orosz társadalom bomlását.
Olga Szlavnyikova 1957-ben született Jekatyerinburgban, jelenleg Moszkvában él. A Novij Mir, a Znamja és az Oktyabr című folyóirat munkatársa. A halhatatlan című regényét Booker-díjra jelölték 2001-ben és a National Bestseller-re 2002-ben. 2006-ban, a hamarosan magyar nyelven is olvasható, 2017 című regényével elnyerte az orosz Booker-díjat.
|
Azt látjuk-e, ami van, vagy azt, amit látni szeretnénk? Ha egy műalkotásra tekintünk, mennyiben határozza meg látásunkat a végtelenül sok kulturális beidegződés, mélyen gyökerező előítélet, felszínes pletyka? Fontos-e, hogy a képet megfestő művész kicsoda? Többek között ezek az egyszerű, mégis nehezen megválaszolható kérdések térnek vissza a Látáscsapda szövegeiben, kérdező és kérdezett egyaránt makacsul keresik rá a választ.
El Kazovszkij, a 2008-ban elhunyt képzőművész életművét dolgozza fel a könyv, méghozzá a személyiségéhez legjobban illő formában: beszélgetéseken keresztül. A közel három évtizednyi idő alatt készült huszonkét interjú és riport vezeti be az olvasót, egyre mélyebbre merülve ebbe a zseniális, egyszerre fájdalmas és gyönyörű világba. Mindegyik szövegből kiderül, hogy ez a világ már a kezdetektől teljesen koherens, s hogy mindenkit megigézett, aki csak a közelébe került. Végigolvasva a könyvet magunk is érezzük ezt a delejes erőt, mintha mi is szemtől szemben találkoztunk volna El Kazovszkijjal.
A beszélgetéseken kívül a kötet tartalmazza két saját szövegét is, melyek érdekes dokumentumok, valamint Földényi F. László gyönyörű búcsúztatóját.
Forrás: http://www.litera.hu/hirek/elohivas-latascsapda
|
Gáspár Anna: Kibeszélni a mondhatatlant
Avagy megengedő kritikustusa Kováts Judit Megtagadva című regénye kapcsán
A szerző, egy vele készült interjúban a következőket mondta: „Az élő interjúalanyok mind azt mutatták, hogy van egy merőben más történelem, mint amit tanulunk, tanítunk..."
A Fiatal Írók Szövetsége, a legutóbbi négy Mesebeszéd-szimpózium után ezúttal teljesen más, mondhatni „felnőtt" témával várta az érdeklődőket október 30-án, este, a már jól ismert budai helyszínen, a Szatyor Bárban. A 2011-ben elkezdett sorozatban mindig fiatal, tehetséges kritikusok vitatnak meg egy-egy érdeklődésre számot adó művet, s ez most sem történt másként. Kováts Judit Megtagadva című regénye szeptemberben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában, s érdekessége, hogy a történész-levéltáros szerző a narrációban egy, a magyarországi háborús irodalomhoz képest szokatlan módszert, az ún. oralhistoryt (elbeszélt történelmet) alkalmazza, így a könyv megírását huszonöt, idős túlélővel készített mélyinterjú előzte meg. A beszélgetőtársak (Csobod Luca, Antal Nikolett, Reichert Gábor) mindegyike kivétel nélkül a háborús, vagy háború utáni (trauma)irodalom kutatásával foglalkozik, egyikük (Csobod Luca) érdeklődési területe pedig a feminista irodalmat is érinti. Érthető tehát, hogy ezen az estén ők, illetve moderátorként Varga Betti képviselték a (fiatal) kritikusi szakmát.
kritikustusa szatyorForrás: Szatyor Bár
Miután meghatározták a viszonyukat a műhöz (megengedő, kevésbé, elmarasztaló), a beszélgetést a háborús traumák feldolgozásának lehetőségei, esélyei köré szervezték, leginkább arra keresve a választ, hogy mennyire lehet hiteles (lehet-e egyáltalán az) egy olyan regény, amelynek narrátora huszonöt (illetve a szerzővel együtt huszonhat) személyes történetet mond el. Egyáltalán: elbeszélhető-e a háborús tapasztalat, illetve a huszadik századi háborús irodalom trauma-feldolgozásához képest mennyiben jelent újdonságot ez a mű? A kérdést különböző szempontokból, mégis egymást kiegészítve közelítették meg a résztvevők, így egyebek mellett értékes gondolatokat hallhattunk a szubjektum kettős szerepéről (az elbeszélői én egyszerre bűnös és áldozat), a több mint fél évszázados múlt elbeszélhetetlenségéről, s ezáltal a történelmi tények, események tabusításáról (mely végső soron traumává válik), valamint a totális háború érzékletes megjelenítéséről. A huszadik századi háborús irodalommal kapcsolatban ugyan megemlítődött PolczAlaine Asszony a fronton című regénye, mint fontos előkép, ám Kováts Judit művével összefüggésben (többek között épp az eltérések kapcsán) csupán érintőlegesen tárgyalták, annak ellenére, hogy legalább egy-egy motívum erejéig mindenképpen hasznos lett volna a lényegesen mélyebb összehasonlítás. S bár végképp nem sorolható a feminista irodalomhoz, a Sorstalanság narratív stílusa is érdemelt volna (párhuzamként) utalást, ahogyan Kertész Imre és Kertész Ákos két, közelmúltbeli nyilatkozata is – a „szembenézés a múlttal" kérdésfelvetéshez kapcsolódóan. A beszélgetők abban egyetértettek, hogy a regény elvarratlan szálakat tartalmaz (kidolgozatlan például az anya figurája és a szülők kapcsolata). Egyesek szerint alapvetően legitim írói módszerként értékelhető a már említett narrációs technika, ugyanakkor a regény nyelve kifejezetten steril, az elbeszélői én pedig egyfajta külső szemlélőként állandósul, és ez az olvasó számára megnehezíti az elbeszélt traumák befogadását. Külön figyelmet érdemel Antal Nikolett ettől eltérő, adekvát, az irodalomelméleten túlmutató gondolatmenete a narráció traumakezeléséről, mely például a külső szemlélő attitűdjét és a steril elbeszélőstílust ok-okozatként értékeli. Ezen a ponton (sajnálatos módon csak a beszélgetés végéhez közeledve) vált igazán izgalmassá az est, amikor is elérkeztünk a legfontosabb problémához, egyszersmind a regény születésének apropójához és céljához egyben, hogy tudniillik a társadalmi párbeszéd létrejöttének esélyeit épp a traumák közös feldolgozása, az évtizedekig elhallgatott tabuk kibeszélése és egyfajta, a kollektív hallgatással szembehelyezkedő kollektív történelmi tudat kialakítása teremtheti meg. Ez azonban nyilvánvalóan (főként Reichert Gábor véleménye szerint) nem működhet akkor, ha az olvasói befogadást éppenséggel maga az adott szöveg nehezíti meg. Egy mű, amely alapvetően hiteles, mert megjelenített élményanyagát huszonöt túlélő beszélte el, történeti-levéltári adatokkal van alátámasztva, kvázi legalizált kordokumentum, ám ennek ellenére mégis fikció. Méghozzá olyan, amelynek egyetlenegy (huszonöt, vagy akár eggyel több valós személyből összegyúrt) „desztillált" elbeszélője van.
A szerző, egy vele készült interjúban ezzel kapcsolatban a következőket mondta: „Az élő interjúalanyok mind azt mutatták, hogy van egy merőben más történelem, mint amit tanulunk, tanítunk. Ugyanis szerintem a múltismeret, amit történelemnek nevezünk, egyszerűen nem lehet objektív. Az emberiségnek millió története van, a világ leírása azonban mindig szelektív módon zajlik, és ez sosem mentes valamilyen hatalmi (politikai, gazdasági, katonai) érdektől. Ez a hivatalos történelem viszont nem alkalmas a személyes történetek, vagyis saját múltunk feldolgozására..."
Ennek felülírása, megváltoztatása lehetne tehát a cél. A kerekasztal-beszélgetés tapasztalatai alapján azonban felmerülhet bennünk a kérdés: hogyan élhetők át, fogadhatók be a személyes traumákkal átitatott történelmi események azok számára, akiknek kizárólag a huszadik századi, valamint jelenkori háborús irodalom, vagy épp a történelemkönyvek adhatnak alapot a múlt feldolgozásához? Főként ha tudjuk, hogy az est legfiatalabb kritikusának családjában a személyes elbeszélés lehetősége sem adott, így az ő esetében (valódi befogadás helyett) vélhetően csak az elfogadás, illetve a történelmi tények valóságosságába vetett hit várható el. S hogy elegendő-e mindez egy esetleges (és jelenleg a huszonnegyedik órában lévő) társadalmi párbeszédhez? A kérdésre ezen az estén nem kaptunk választ. Így csak remélni tudjuk, hogy idővel – Kováts Judit szavait idézve – az irodalom a személyes történeteken keresztül befoltozhatja majd azokat a lyukakat, melyeket a hivatalos történelem hagyott maga után. Addig meg legfeljebb beszélünk róla.
Szatyor Bár, 2012. október 30.
Forrás: http://www.kutszelistilus.hu/publicisztika/jegyzet/35-gaspar-anna-kibeszelni-a-mondhatatlant
|
.jpg)
A Palatinusnál megjelent új kötet borítóján Szilágyi Lenke azonos című fényképe látható, amely egy Trabantban ülő nőt ábrázol. Mennyiben tekinthető a húsz vers egy fotó variációinak?
Semmiképp se, sőt. A kötet címe és a Szilágyi Lenke-fotó fura, viccesen kesernyés, de mégis picit nosztalgikus retróhangulata által keltett várakozást fokozatosan oltják ki az egymást követő, bár egytől egyig szép, régi lomokból – a költői hagyomány, az irodalmi nyelv, egy idealizált társadalomkép lomjaiból és romjaiból – építkező versek. A kötet utolsó harmadának szövegei pedig már minden, nosztalgikusan megbocsátó viszonyulásnak ellene mennek, és azzal próbálnak számot vetni, ami itt és most, mára körülöttünk kialakult. Pontosabban ezek a versek inkább még csak annak első, dadogós és bátortalan megfogalmazási kísérletei, ami pillanatnyilag „kialakulóban van”. Ebből következőleg a kötet végén szereplő vers, A Trabantfejű Nő utolsó dala a szerelemről részemről nem lezárja, lekerekíti, inkább csak egy poénosnak szánt gesztussal „berekeszti” a versben való gondolkodásnak ezt az általam választott, és persze máig tartó folyamatát. Mindez természetesen csak egy hevenyészett és botcsinálta önrecenzió, de az biztos, hogy egy verseskötet esetében sosem lehet véletlen, hogy éppen melyik évben került kiadásra. A Trabantfejű Nő történetesen 2011-ben jelent meg. Szép, szomorú évszám. Pont a világvége előtt egy kicsivel.
A címadó vers így zárul: „társadalmunk egészséges klímája a tét: / a Trabantfejű Nő szennyezi környezetét!” A pink ufó dalában ezt olvashatjuk: „hülye vagyok / nő vagyok / úgy értve hogy pina pedig ez / állítólag nem betegség / ez egy ilyen / büntetés”. Úgy is mondhatnám, hogy a kötet szövegei variációk a női szerepre, életformára, a nő alávetettségére és kiszolgáltatottságára, amely azonban – legalábbis számomra úgy tűnt – rendkívül távolságtartóan, ironikus fénytörésben jelenik meg. Jól látom ezt?
Nem feltétlenül. Engem az alávetettség és a kiszolgáltatottság önmagában érdekel, a nők e tárgyban vívott és kizárólag magukra vonatkoztatott szabadságharca kevésbé. Nyilván azért, mert én is nő vagyok. Márpedig szerintem nem valami elegáns olyan ügyben verni a palávert, amiben mi magunk is érdekeltek vagyunk. Úgyhogy nem, sőt, azt hiszem nem is igazán találunk olyan tematikus motívumot, ami ilyen értelemben összekötné a kötet írásait. Szemléletbeli szálat talán, de ez biztos, hogy nem a feminista jogvédelem harcos hevülete, vagy ilyesmi, akkor már tényleg inkább az irónia. Bár a kötet vége felé szerintem már ez se jellemző. Ha igazán gáz van, akkor az ember már nem áll le ironizálni.
Forrás: http://www.kritikaonline.hu/kritika_12szeptember-menesi.html
|
Pat Barker: Határátlépés
A jó író polihisztor. Mindent tud a világról, a világ benne van. A jó író egyszerre tud aberrált, pszichopata gyilkos és példamutató erkölcsös családfő is lenni. A jó írónak nem kellenek különféle szakmák, előképzettségek, hogy a világ dolgait visszaadja papíron. Talán még a fantázia is csak másodlagos a jó író legfőbb ismérve mellett. A jó író titka a nyitott szem.
Pat Barker a történelem felől közelített az irodalomhoz, így semmi köze sem a gyermekkorú gyilkosokhoz, sem a velük foglalkozó pszichológusokhoz és lélekgyógyász szakemberekhez, akik mostani könyvének oszlopos tagjai. Mindezek ellenére mégis hitelesen adja elő a tízéves korában gyilkosság vádjával elítélt fiú visszatérésének kálváriáját, amit csak tetéz az őt döntésével nevelőintézetbe juttató pszichológus magánéleti válsága.
A kilencvenes évek Angliájának felnőtt-társadalma nem hisz a szemének: tízéves kisfiú a bíróságon, gyilkosság vádjával. Közvetlen bizonyíték nincs arra, hogy a gyerek ölte meg a szerencsétlen öregasszonyt, a szakértőkre marad, hogy kivizsgálják, mi is történt voltaképpen, a bíróságra, hogy méltányos ítéletet hozzon, az ifjúságvédelmi hálózatra, hogy jó útra terelje a fekete bárányt. Hiszen a törvénynek egyformán dolga üldözni a bűnt és védeni az állampolgárt, pláne, ha kiskorú, ráadásul hátrányos helyzetű. Közérdek, hogy az ilyen gyerek esélyt kapjon, és éljen is vele…
A műfaji besorolásoknál thrillernek szok - ták az ilyet hívni, talán még rá is erőltethetjük ezt a gúnyát, de bizonyosan feszeng majd benne viselője, hiszen attól, hogy jó rá, még nem feltétlenül érzi magát jól benne. Barker nem az eseményekre, jóval inkább szereplőinek belső vívódásaira fókuszál, és emellett a környezetet és a közben változó világot is úgy ábrázolja, mintha minden anyagban, minden dologban benne lenne, mintha érezné. A mélység az ő titka. Filmes írásaival ellentétben ezt a könyvet nem szabad elrontani azzal, hogy celluloidba égetik, talán nem is lesz ilyen irányú próbálkozás, hiszen a történet maga nem túl látványos. Itt a lényeg odabent zajlik, a testek, a körülmények, a világ maga csak eszköz ezek szemléltetésére.
Az elv épületes és világos, a gyakorlat bezzeg keserves: Tom, a hatósági pszichológus közel a negyvenhez már nem táplál illúziókat a szakmájáról. Teszi a dolgát, tisztességes, lelkiismeretes. Gondolkodás nélkül a vízbe ugrik egy öngyilkosjelölt fiatalember kimentésére, benéz hozzá a kórházba. Egy szempillantás alatt rádöbben, ez az a bizonyos gyerek, akinek esetében az ő szakvéleménye bizonyult perdöntőnek. És védence, aki szintén rögtön tudja, ki a látogatója, nem csinál titkot abból, hogy elsősorban őt okolja javítóintézeti vesszőfutásáért. Esztelenség részéről, de éppen ezért nem szabad elengedni a kezét, beszélni kell a fejével, véli a szakember. Mintha nem lenne elég neki a maga baja – súlyos magánéleti krízis –, áll elébe a perújrafelvételnek, ezúttal az intézményes keretek mellőzésével. Fordított szereposztás: a briliáns eszű egykori vádlott vizsgáztat és hív tetemre…
Az író a szemünk előtt oldja fel a még mindig tizenéves „gyilkos” gátlásait és egyúttal múltjának a tettére nézve meghatározó mozzanatait. A regény felér egy pszichológiai zárójelentéssel, beleértve a rögzített beszélgetéseket is. Ha ilyen irányú tudományágban dolgoznék, biztos, hogy kötelező olvasmányként felírnám a hallgatóknak.
Forrás: http://www.europakiado.hu/index.php?s=115&l=h&id=454
|
Kezdjük a személyes érintettséggel, miképp Te is ezzel a hangvétellel intonálod az első oldalakat. Hogyan rajzolható meg a Te utad Rubin munkásságához? Mik voltak az első „érintések”, hogyan alakult az „olvasónaplód” története?
Keresztesi József: 2003 nyarán olvastam a Csirkejátékot, egyre fokozódó döbbenettel. Nem sokkal korábban találkoztam Esterházy újrafelfedező írásával az esszékötetében, A szabadság nehéz mámorában – ez akkor már nem volt túlságosan új írás, eredetileg 1997-ben jelent meg –, gondoltam, próbát teszek. A döbbenetem abból táplálkozott, hogy a kezemben volt egy kitűnő regény, negyven éve ott állt a könyvtárpolcokon, és gyakorlatilag alig ismerte valaki. Aztán a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíj segítségével nekiláttam feltérképezni az életművet, illetve mindazt, amit Rubinról addig írtak. Ennek egy hosszabb – könyvnek rövid, tanulmánynak hosszú – szöveg lett az eredménye, amelyet teljes terjedelmében végül is nem publikáltam, viszont egyes részeit föl tudtam használni különböző esszékhez-cikkekhez. Ez idő tájt esély sem volt egy Rubin-monográfia megjelentetésére, magát Rubint a Csirkejáték németországi sikeréig, tehát 2009-ig nagyon-nagyon kevesen tartották számon. Élete végén sikerült személyesen is találkoznom Rubinnal, ezt a találkozást ugyancsak megírtam egy esszében, ami végül a most megjelenő könyvem nyitófejezete lett. Ekkor úgy gondoltam, hogy amit tudok róla, azt már publikáltam, és így számomra lezárult ez a történet. Aztán úgy alakult, hogy a Magvető felkért ennek a pályarajznak a megírására.
Rubin teljes alkotói és életpályáját végigköveted. Már az első lapokon felhívod a figyelmet élet és mű szoros összjátékára. Melyek a legfontosabb tájolási pontok a Rubin-szociometriában?
KJ: Rubin életműve szinte teljes egészében életrajzi fogantatású. A saját életének a különböző időszakait és különféle traumáit használja föl a regényei anyagául, és ez nemcsak a két kisregényre, a Csirkejátékra és a Római Egyesre érvényes, hanem – bizonyos megszorításokkal – a korai szocreál családregény-folyamára is. A személyes életút, a családtörténet, a magánéleti válságok, a barátságok mind-mind beépülnek a regények világába.
Rubin könyvei, tehát irodalmi „karrierje” időben a kommunista diktatúra éveit fedik le. Mennyire volt íróilag deviáns, illetve alkalmazkodó ez az életút? Van-e összefüggés a szocialista represszió alakváltásai és a művek között?
KJ: Rubin a háború után érettségizik, és lírikusként indul, a – mondjuk így az egyszerűség kedvéért – polgári irodalom fiatal szerzőinek a hullámával. Olyan lapokban publikál, mint az Újhold, a Sorsunk vagy a Magyarok. Aztán ennek az 1948-as politikai fordulat véget vet, ezek a lapok sorra megszűnnek. Rubin irodalmi segédmunkákból él, és félszívvel ugyan, de elkezd szocialista realista prózát írni. Alkalmazkodik tehát, ám amikor 1956 után nekilát, hogy megírja a Csirkejátékot, ugyanezt az alkalmazkodást a regény tárgyává teszi, ilyenformán pedig művészi értelemben sikerül elszámolnia ezzel az időszakkal. Innentől kezdve azonban egészen az élete végéig roppant keveset publikál, így hát legföljebb annyit jelenthetünk ki, hogy a Csirkejáték második átdolgozott kiadása (1981) politikailag jóval szókimondóbb az elsőnél, és a Római Egyes (1985) ugyancsak érint érzékeny politikai témákat. Azt hiszem, ő mindvégig a rendszer csöndes nemzeti-konzervatív ellenzékéhez sorolta magát. A rendszerváltást követően aztán Rubin útja egy rövid időre Csurka Istvánhoz és a Magyar Fórumhoz vezet, mindennek azonban a szépprózájában már nem marad nyoma.
Megragadható-e Rubin helye az irodalomtörténetben? Kikkel hozható rokonságba, avagy mennyire különc és elszigetelt ez a pozíció?
KJ: A legfontosabb vonatkoztatási pont kétségkívül Pilinszky János. 1956 őszétől, az Írószövetség nevezetes bécsi hajókirándulásától fogva egészen Pilinszky 1981-es haláláig szoros barátság fűzte össze őket. Pilinszky olvasta a Csirkejáték kéziratát, tanácsokat adott Rubinnak, sőt helyenként bele is írt. (Nyilvánvalóan nem szimmetrikus a kölcsönösség, mindazonáltal Rubin publikált Pilinszky neve alatt: a 100 híres regény első, 1960-as kiadásában ő írta a Pilinszky által jegyzett négy összefoglalót.) Ahogy maga Rubin fogalmaz, a Csirkejáték „Pilinszky ernyője alatt” született regény. A Római Egyesnek pedig köztudottan Pilinszkyről mintázta az egyik hősét, mint ahogy a Kutya az országúton címmel fönnmaradt, befejezetlen bűnügyi regényében is rendre fölbukkan Pilinszky figurája. A könyvemben igyekszem rámutatni egy-két pontra a Pilinszky-életműben, ahonnan Rubin munkáit is érdemes szemügyre venni, tehát igyekszem fölmutatni a biográfiai és filológiai kapcsolatokon túl néhány esztétikai összefüggést is. Mindez azonban csak afféle fúrópróba, ez a terület javarészt még feltárásra vár.
A mára legismertebb regény, a Csirkejáték recepciótörténetét is végigkíséred a könyvben. Milyen volt korabeli aktualitásában az elfogadottsága, netán népszerűsége, mitől szorulhatott aztán a „szőnyeg alá”, végül mi hozta felszínre ismét?
KJ: A Csirkejáték fogadtatástörténete voltaképpen újrafelfedezések sorozata. Már az első megjelenés is igen komoly olvasók nagyrabecsülését váltotta ki, például Szentkuthyét vagy Csorba Győzőét. A későbbi kiadásokra is nagyszerű szerzők hívták föl a figyelmet, de maga a regény ennek ellenére sem vált közismertté. Attól tartok, hogy a magyarországi karrierje elsősorban a német sikernek köszönhető. Arra, hogy mitől szorulhatott aztán a „szőnyeg alá”, természetesen születtek magyarázatok; a legerősebben Földényi F. László érvel amellett, hogy a Csirkejáték illúziótlansága, látásmódjának a radikalizmusa tökéletesen testidegen volt a magyar irodalmi környezetben.
Rubin tematikus érdeklődése, kevés számú kötetei ellenére sokirányú volt. Többek között egy megrázó-felkavaró bűnügyi história is figyelmének homlokterébe került. Aprószentek címmel a monográfiáddal egy időben jelenik meg a törökszentmiklósi eset „Rubin-változata”. Mi a történet, és miben látod Rubin szenvedélyes és aprólékos munkát követelő témavonzódásának az okát?
KJ: Rubin a hatvanas évek közepétől kezd foglalkozni azzal a törökszentmiklósi gyilkosságsorozattal, amelynek öt gyereklány esett áldozatul 1953 ősze és 1954 nyara között. Beszél a fellelhető tanúkkal, az áldozatok családtagjaival, a hivatalos eljárásban részt vevő személyekkel. A könyvön élete végéig dolgozik, de végül nem sikerül lezárnia. Az Aprószentek amellett, hogy dokumentumregény, megint csak erősen személyes indíttatású munka, hiszen Rubint az indítja a nyomozásra, hogy furcsa, szenvedélyes vonzalom ébred benne a húszéves Jancsó Piroska iránt, akit annak idején e gyilkosságokért halálra ítéltek és kivégeztek.
Számodra mik voltak a legérdekesebb, a legfelvillanyozóbb „kutatási” periódusok?
KJ: Siklós Péternek, Rubin Szilárd örökösének a révén betekintést nyertem a hagyatékba, Hafner Zoltán pedig a rendelkezésemre bocsátotta egy 2008-ben fölvett, rendkívül hosszú Rubin-interjúnak a hangfelvételét, amely elsősorban a Pilinszkyhez fűződő barátságáról szól. Mindezek révén olyan anyagnak jutottam a birtokába, amely, ha mondhatom így, más szögből engedett rálátást Rubin pályájára.
Jánossy Lajos
Forrás: http://www.litera.hu/hirek/furoproba
|
Ha a magyar irodalmat egy kísérleti pillanatig Mengyelejev-táblázatként szemlélnénk, hiányzó elemet illeszthetnénk most a megfelelő helyre: az Aprószentek a Sztavrogin-versek és a Nyomozás közé ékelődő mű, azaz Rubin Szilárd két kortársát, Pilinszkyt és Mészölyt összekötő vállalkozás. „Hiányzó”, mondom, mert prózánkban nincs hasonló dokumentarista fikció, amelyben Pilinszky illúziótlanul figyelt, misztikus elragadtatottsággal mégis egyben tartott világa és Mészöly elragadtatottsággal átélt, ám csak törmelékes módon, tény-szerűen elbeszélhető világa így összeérne. „Vállalkozás”, mondom, mert az Aprószenteket szerzője sohasem tekintette/tekinthette elkészült műnek – a hagyatékból kellett kiemelni. Nagy öröm, hogy ez megtörtént, hála a Rubin-reneszánsz elkötelezett híveinek, Dunajcsik Mátyásnak, Szegő Jánosnak s persze mindenek előtt a kéziratot kiadásra előkészítő Siklós Péternek és Keresztesi Józsefnek (akinek Rubin-monográfiáját is most jelenteti meg a Magvető, dicséretes időzítéssel).
1953-54-ben Törökszentmiklóson sorra tűntek el gyereklányok, akiknek megkínzott, oszlásnak indult holtteste végül egy kútból került elő. Gyilkosukként elítélték és felakasztották a húsz éves Jancsó Piroskát, de az ügy számos részlete máig homályos, rejtélyes, megválaszolhatatlan, és a nyomozás kurta lezárása, a sietős ítélet csak megerősítette a gyanút: a teljes igazság földerítetlen maradt. De tényleg ez volna Rubin Szilárd regényének kiindulópontja? Az Agatha Christie-t is fordító Ottlikhoz hasonlóan Rubin szintén kedvelte a krimiket, sőt írt is kettőt, munkája kezdetén vonzhatta épp Christie talán legkedvesebb alapsémája, az évtizedes bűnök földerítése, a múlt megtisztítása, a meghurcolt ártatlanok kárpótlása – ám „a teljes igazság” kifejezés Rubin Szilárdnak a keresztényi megváltás-erkölcs „munkatervét” jelentette. A bűnben megmerítkezés érzéki kínját, a bűnössel való azonosulás próbáját, bármilyen öniróniával hárította is ezt magától. Ezért olvasható a regény prológusában a furcsa, frivol leírás a magánnyomozás, a törökszentmiklósi utazás előzményeiről.
Groteszk kezdet egy golgotajáráshoz. Önkéntes nyomozónk különös betegség fekete(!) szimptómáival néz szembe, véli, menthetetlenül, s ha nyilván képzelgő vagy hipochonder is, aki itt állapotával (tulajdonképp a halállal) számol, a szembenézés attól még parancsszerű. Szarkasztikus az is, hogy magára veendő bűnért múzeumba, a lezárt múlt gyűjtőhelyére megy, de társalgása a Bűnügyi Múzeum igazgatójával a bürokratikus elutasítás, a hatalmi tiltás révén az első pillanattól a jelen idejű, az egész élettel összeforrt kudarcot előlegzi meg. Találomra választja ki a neki szükséges esetet és delikvenst, ugyanakkor valóban mélyen megragadja, ha tetszik, elragadtatottá teszi Jancsó Piroska ikonikus képe.
A regénycím is árulkodó; a gyereklányok nem csak egy sorozatgyilkos áldozatai, és nem csak az életekkel szenvtelenül rendelkező ötvenes évek mártírjai, ennél is többek: az emberi élet mindennemű nyomorúságának kiszolgáltatottjai. Ebben rejlik a nyomósabb oka annak, hogy művét az író képtelen volt befejezni, bármely ponton befejezettnek tekinteni. Jancsó Piroska majdnem bizonyosan egy szovjet katona tettestársa volt „csupán”, egy pedofil szörnyeteg aberrált partnere, ezt a szálat a szovjet és magyar elvtársak gyorsan elvarrták, a gyanúba került katonát pillanatok alatt eltüntették, az erre vonatkozó levéltári anyagokat pedig Rubin még a rendszerváltás után is hiába kérte. De ha az eltüntetett bűnösre és fedezékére utólag fény derülne is, az csak a krimit és a rendszerkritikát tenné, tette volna teljessé, a nagyobb tét akkor is nyitott marad nyomozó és nyomozati anyag (azaz a sors) konfliktusaival, a Jancsó Piroska különös személyiségében megfejthetetlenül együtt élő erények és gonoszságok antropológiai titkával, a lényegében temetetlen áldozatok rettenetével (a szülők vak reményükben nem voltak hajlandók felismerni a holttesteket). A szokásos megállapítás (minden emlékezés: nyomozás) itt fordítva működik, minden nyomozás az emlékek előhívásának reménytelenségét sugallja. A kötet szerkesztői ezért is döntöttek helyesen, amikor egy 2008-ban(!) született szerzői szinopszist(!) a korábbi szövegekhez illesztve az évtizedeken át alakuló munkát tovább nyitották újabb önreflexiókkal, irodalmi előképek hivatkozásaival és a sziszifuszi munkát figyelő pályatársak megjegyzéseivel – mintha a prológus beszédrétegeihez visszatérve kezdődne minden elölről, zárhatatlanul.
Az első részben az író szinte bezuhan velünk az események kellős közepébe, a szöveg ritmusa, a metaforikus kommentek dinamikája hibátlan, a benyomások polifóniája gyönyörűen működik. Aztán a második és harmadik részben ugyanazt a tükörszerkezetet látjuk, mint a Csirkejátékban, a hang oda-visszavált, hol az utazás történetét kapjuk, hol a megírásét, a súlyos faktumok helyét egy még súlyosabb faktum veszi át: a tanácstalanságé. A vezeklő apparátus a jóbarát Pilinszkyé, akit Rubin Szilárd más művében is szerepeltet, itt pedig ars poetikus etalonként van jelen. „Nem tudom elképzelni – idézi Rubin a költőt -, hogy a múlt felé, s elsőként annak tragikusan lezárt eseményei fel mi vonzaná a művészi alkotóerőt, ha – túl az emlékezet lehangoló illúzióján – nem épp a múltban érezné meg először a konkrét tett lázát, először a részvét hatékonyságát anélkül, hogy bármit is megváltoztatna, bármit is meg akarna változtatni.” Másutt, saját szövegben is, mintha Pilinszky-parafrázist olvasnánk: „Az, hogy maga most eljött ide, azt jelenti, hogy maga még gyerek, kérem, hiába őszül, uram. A gyerek másfajta mértékkel mér. Annak mindegy, hogy bárány vagy farkas, mind a kettőt szeretné megsimogatni”. De a Pilinszky-hatás még közvetlenebb jeleire bukkanhatunk a költő korabeli publicisztikáját olvasva. Az Új Ember 1969. május 4-iki számában, Vallomás és dokumentum címmel Pilinszky arról ír, hogy a vallomásirodalom képes leleplezni szerepeinket, míg a dokumentarizmus épp e feltárásban alulmarad. Pilinszky nemmel felel a saját kérdésére: „vajon tetten lehet-e érni ’helyszíni szemléken’ az emberi valóságot?”. Rubin Szilárd helyszíni szemléje ennek a dilemmának az áthidaló próbája, hogy tudniillik a vallomás és a dokumentum egybejátszatásával tekinthetünk mást is ténynek, mint amit az oknyomozó rekonstrukciók ténynek szoktak tekinteni. És itt jön a képbe a Mészöly-prózapoétika.
Az alcímben szereplő műfaji meghatározás – moritat – a bűnügyi ponyva és a kegyes szöveg kettősségére utal, „erkölcsi tanulsággal szolgáló rémtörténet”. Ehhez egy kisváros szociografikus hűséggel megrajzolt képei, valamint a nyomozás vándorútjának állomásai adják a „szenvedés díszleteit” (talán ez a Mészöly-i szellemben fogant Hajnóczy-címváltozat illik a leginkább ide). De a hűség elemelt, absztrakciós látásmóddal, rapszodikus művészi logikával, a részletek önkényes összehangolásának teljes elhárításával érvényesül. Végig a legelső oldalak éjszakai jelenésének szellemében: „Két szovjet katona bukkant föl, levett sapkával, kopaszra nyírva, mégis látszott, hogy szőkék. Némán elmentek mellettem, kopottan derengő egyenruhában, vállukra vetett iszákkal, magukba zárkózva, mint két ferences”. Nem az információk beszédesek, hanem az információk közötti rések, elhallgatások. Találkozások hozzátartozókkal, szemtanúkkal, hatósági emberekkel, találkozások, amelyek nem a megfejtéshez, hanem az emberi magány variációihoz hoznak közelebb.
Térkép, repedésekkel. Szolidaritás és rezignáció. A regény talán legdermesztőbb és legjellemzőbb epizódja a beszélgetés egy leánnyal, aki pici gyerekként a törökszentmiklósi események idején nevelőszülőknél volt. Más néven felnőve nem is tudja, hogy egy gyilkos gyermeke. Jobb, hogy nem tudja? Valóban? Az árvasága nyilván elviselhetőbb, de kevésbé teljes-e ettől?
Rubin Szilárd: Aprószentek, Magvető, 2012. 284 oldal, 2990 Ft.
Reményi József Tamás
Forrás: http://www.litera.hu/hirek/remenyi-rubin
|
Dublőrök, kísértetek
Jenei László: Bluebox. Bíbor, 408 oldal, 2940 forint
Nagy Boglárka| Népszabadság| 2012. szeptember 8.
Szögezzük le rögtön az elején: a Bluebox remekmű, amelyet vétek volna nem észrevenni, még akkor is, ha kiadója, a miskolci Bíbor jórészt ismeretlen szereplője a mai magyar, úgynevezett könyvpiacnak. Persze nem egy kritika fogja íróvá avatni Jenei Lászlót, különösen nem jó pár remek könyve után, de harmadik regénye egészen biztosan bevési a nevét – legyünk realisták – még néhány olvasó fejébe.
Annak ellenére is, hogy a Blueboxnak voltaképpen nincs egyetlen rokonszenves szereplője sem. A három meglett férfiú (Bert, Alfred,Mark) egymásra mosódó történetei, vagyis inkább tudatáramai a buja, majdhogynem perverz önfeltárásban nemegyszer az olvasót is viszolyogtató mélységekbe taszítják.
Olyasfajta katarzisba, amelytől joggal van oka tartani, hisz nem is feltétlenül a kifejezés eredeti értelme szerinti „megtisztulásban” lesz része, legfeljebb fellélegezhet – a regénybeli szereplők folytonos hamisítási stratégiáinak megfelelően –, neki ehhez az egészhez semmi köze.
HIRDETÉS
Miközben végig csalhatatlanul tudnia kell, hogy de bizony, ő is ebben a „kiskertben” vagy legalábbis a szomszédságában éldegél, ismeri ezeket az egytől egyig neurotikus, szenvelgő macsókat, ismeri a jelenlegi és volt feleségeiket, szeretőiket, családtagjaikat és kollégáikat. A kiskerti tabló előtere tetszés szerint cserélhető, helyettesíthető, montírozható (amint erre a filmtechnikai trükkre, a blueboxra utalhat a kötet címe), de a hamisság, mindenekelőtt az öncsalás csupán leplezhető, el nem tagadható.
A regény ugyanakkor korántsem egyneműen ábrázolja ezt a nyomasztó világot. A tabló sosem válik monokrómmá, az irónia, az éleslátás és a melankolikusság olyasféle elegye jelenik meg rajta, ami számunkra Csehovot is megidézi a számos irodalmi (és filmes) utalás mellett. Nyolc fejezetből hatban a három férfi fejében járunk, jelenkori budapesti és a Miskolc-közeli lyukóvölgyi színterek között. Az elbeszélés a makroobjektív közelségével és pontosságával, egy külső elbeszélő szatirikus nyelvén tudósít arról a belső, mentális káoszról, amelyet ezek a férfiak, éppúgy, mint a környezetüket, benne nem utolsósorban a sorsukat megrontó nőket, uralni szeretnének.
Bert egy konzervatív párt kommunikációs stábjában „szaglik a rosszkedvtől”, Mikszáth-kutató feleségétől elhidegült és tart is annak „bölcsészdresszúrájától”, minduntalan szembesülve mérhetetlen jelentéktelenségével. Amikor főnöke lányának szeretőjévé avanzsál, ami már önmagában rangot jelent, legnagyobb meglepetésére és kétségbeesésére kiderül, hogy bár mindeddig bizonyos lehetett abban, hogy gyermeknemzésre alkalmatlan, a szeretőjét sikerült teherbe ejtenie. Döntenie kell tehát egy döntésre abszolút képtelen embernek.
A regény második síkján Bert bátyjának, Alfrednak a világa bontakozik ki ugyancsak a harmadik személyű, mindentudó elbeszélő jóvoltából, s ő az, aki körül, vagy akinek a kertjében összefutnak a Bluebox történetszálai. A férfi az ötvenes éveiben jár, nyugalmazott katonatiszt, aki az immár elhanyagolt kiskertekből álló Lyukóvölgyben építette fel „hozzávetőleges luxussal” magányos birodalmát. Szenvedélyesen őrzi birtokát, felszereli minden lehetséges eszközzel, ami a háboríthatatlanságát biztosítja.
Élete nagyjából két tevékenység közepette csordogál: fejleszti a háza védelmét és egy számítógépes harci játékban éli ki agresszív és stratégiai hajlamait. Néhány válással a háta mögött az emberi érintkezést a végsőkig redukálta: alkalmi szexuális kapcsolatokra a környékbeli cigány lányokkal, s kényszerűségből bevonódik az egyik kertszomszéd, az egykori rajztanár Mark zűrös házaséletébe is.
Mark a kiskerti tabló harmadik főszereplője, aki – Berthez hasonlóan –házassági válságától is szenved, városi lakásából ugyancsak a szlumosodó külterületre menekül. Állásából kirúgták, mert beleszeretett egyik tanítványába, s a japán manga képregények világában próbál otthonra és magára találni. A manga erotikus vagy pornográf irányzata, a hentai hatására rajzolja meg nőideáljait, miközben tehetetlenül szemléli, ahogy felesége, Martha és Alfred egyre nyíltabban flörtölnek.
A három férfit aztán az utolsó két fejezetben lépteti fel a regény egyazon tablón, a lyukóvölgyi színen, gyerekeikkel, volt feleségeikkel és szere tőikkel. Az autóbalesete után minden tekintetben összetört Bertet; a többieken végre felülkerekedni vágyó és ezért a mobiltoronyba felmászó Markot; az „akcióhős” Alfredet, akinek a birtokán most összetalálkozik életének és a regénynek minden szereplője: „Nem is emberek immár, kísértetek mind, valami borzasztóan idétlen energiaáramlás vagy pszichés feszültségek kicsapódásai…” – s egy pillanat alatt veszélybe kerül szenvedélyes munkájának gyümölcse, a szenvtelen életformája.
De miután végső soron a Bluebox kegyetlen szatíra, Alfredet még a regény végi pisztolylövés sem akadályozza meg abban, hogy kibillentse „egyetlen síkban” futó életéből. Jenei László regénye ritka sikerült kísérlet olyan mű megformálására, amely a jelenkori Magyarország kiskertjéről s annak lakóiról fest hiteles képet, mely véletlenül sem dokumentarista, hanem ízig-vérig irodalmi fogantatású látlelet. A kert valóságos dzsumbujjá változik, művelőit pedig szép lassan benövi és humusszá morzsolja a burjánzó valóság. Szerzője ezt a tablót gazdag nyelvi és dramaturgiai invencióval, erős és intelligens iróniával és a tőle megszokott, pszichológiai alaposságú figuraalkotással vetíti elénk, figyelemreméltóan okosan és kíméletlenül kihasználva montírozó tehetségét.
Forrás:http://nol.hu/lap/kult/20120908-dublorok__kisertetek
|
"Bruno Littlemore 25 éves, különösen kreatív figura Chicagóból. Zseniális autodidakta, aki rajong az irodalomért, nagyszerűen filozofál, ragyogó megfigyelő, szellemes anekdotázó. Kiválóan fest, belevaló Shakespeare-színész, most pedig éppen Büchner Woyczekjét rendezi, a címszerepet is magára osztva. Bruno nem mindennapi ember, ugyanis egy csimpánz. Emberszabású majom, aki az emberré válás rögös útjára lépett. Übercsimpánz. Rajzol, beszél, szerelmes lesz, gyilkol. Nem majmolni akarja az embert, hanem az akar lenni kívül-belül. Ez a könyv az ő önéletrajza.
A Bruno Littlemore fejlődéstörténete pimaszul szellemes, intellektuálisan szórakoztató regény. Meghökkent és kacagtat, elgondolkodtat és sokkol. Bruno magával ragadó életvallomásán keresztül emberszabású mivoltunk alapvető kérdései kerülnek felszínre. Bruno kifigurázza és ezáltal új megvilágításba helyezi kulturális szokásainkat, társas reflexeinket, megszokott életstratégiáinkat."
Forrás: http://www.litera.hu/hirek/benjamin-hale-bruno-littlemore-fejlodestortenete
|
Ez egy mese. Ő a hősöm. Királylány. Az ismerősöm. Hogyha van egy lazább hetünk, elég gyakran beszélgetünk... Én kérdem, ő válaszol: ez a mese róla szól. - Pimpáré királykisasszonyt királyi szülei férjhez akarják adni, jönnek a kérők, akik mind pályáznak Pimpáré kezére, de ő elutasítja őket, hiszen nem szülői önkény hatására, hanem szerelemből akar férjhez menni. A királykisasszonyt azért akarják a szülők férjhez adni, mert kiürült a kincstár, és a királyi udvar csődben van, s gazdag kérőben reménykednek. Ám abban a pillanatban, amikor Pimpáré kikosarazza az utolsó kérőt, hatalmas porfelleg és szélvihar támad, sötét lesz, és a királykisasszonyt elrabolja a Varjúkirály és a fia. Vakvarjúcska hites feleségének tekinti az ölébe pottyant királylányt, aki persze vonakodik. Ám Vakvarjúcska három próbát is kiáll, amelyben megvédelmezi Pimpárét, előbb a szarkák, majd a vadkutyák, végül az utcakölykök támadását veri vissza. A próbatételek közben megsérül és meg is vakul, s most Pimpárén a sor, hogy védelmezze és bizonyítson. Elhatározza, hogy hazamegy királyi szüleihez, akiknek már bizonyára hiányzik egyetlen leányuk. Közben fény derül arra is, hogy Vakvarjúcska valójában elvarázsolt királyfi, apjának palotáját valaha haramiák gyújtották fel és égették porig, csak ő és felséges apja menekült meg, és a tűzben koromfekete varjúvá változott. Ám ha megtalálja mellette tűzön-vízen át kitartó párját, talán ismét visszaváltozhat.
Forrás: http://www.litera.hu/hirek/erdos_virag_pimpare_es_vakvarjucska
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
.png)
