[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
Az ötvenévesen elhunyt, kultikus chilei író első magyarul megjelent kötete, az "Éjszaka Chilében" után a "Távoli csillag" ismét a Pinochet-rezsim sötét világát idézi fel. A regény névtelen narrátora egy költő, Alberto Ruiz-Tagle életét rekonstruálja, akit még egyetemista korukból ismer: az együtt látogatott szemináriumon komoly, udvarias, világos gondolkodású fiatalembernek mutatkozott, de a versei valahogy hamisnak tűntek, mintha még nem akarná feltárni igazi tehetségét. És csakugyan, Ruiz-Tagle az Allende-kormány bukása után, a katonai diktatúrában bontakozik ki és válik híressé, immár Carlos Wieder néven, mint a légierő pilótája, aki gépével szövegeket ír az égre (melyeket egy ízben az akkor gyűjtőtáborban raboskodó narrátor is olvashat). A Ruiz-Tagle/Wieder-féle "új chilei költészet" nagyszabású multimédiás projekt, amelyben az égboltra rótt füstversek mellett a kínzásnak és a róla készült fényképek bemutatásának is fontos szerep jut...
Bolano kimért távolságtartással, hűvös precizitással ír a Pinochet-diktatúra véres hétköznapjairól, a terrorról, gyilkosságokról, de legkomorabb vízióiban is felvillan valami hátborzongató humor.
|
Soha, soha nem nyugodhatok békében döbben rá Raymond Fosca, a Minden ember halandó című regény főhőse. Bár megszerezte az életelixírt és ezáltal örök életű lett, elveszítette személyiségének azt az egyediségét, amit csak az élet végessége adhat meg. Mert a halhatatlannak nincs életcélja, felelősségérzete, és nem érez életörömöt semSimone de Beauvoire, az egzisztencialista filozófus-író az 1946-ban napvilágot látott Minden ember halandó című regényével arra világít rá, hogy az életnek az elmúlás beláthatósága jelenti a legfőbb értékét. Az örök élet titkainak keresése éppen ezért terméketlen kísérlete évszázadok óta az emberiségnek.
|
A hatvanas években egy antwerpeni pályaudvaron ismeretlenül szólítja meg elbeszélőnk az állomás architektúráját elmélyülten tanulmányozó, magányos utazót, Jacques Austerlitzet, aki bizalmába fogadja a fiatal, érdeklődő idegent. A két férfi később újabb és újabb véletlen találkozások során folytatja a beszélgetést, s az építészettörténeti diskurzusból szinte észrevétlenül siklanak át Austerlitz élettörténetének feltárásba. Gyerekkorát Walesben, egy lelkész házaspárnál, a világtól elzártan tölti. Csak az internátusban tudja meg valódi nevét, és azt, hogy a zsidóüldözések elől menekítették a kontinensről a szigetországba. Austerlitz, aki kiskorától zárkózott, melankolikus alkat volt, a gyermekéveivel és valódi szülei sorsával való szembesülés hatására teljesen magába zárkózik, csupán a titokzatos, megfejtésre váró emlékek a társai és azok az épületek, homlokzatok, vasúti csarnokok, alaprajzok, amelyeket Austerlitz megszállottan fényképez.
Sebald a Kivándoroltak-hoz hasonlóan itt is a gyökértelenségről, az anyanyelvét vesztett kivándorolt-létről tudósít szívszorító precizitással, s az előző regényből megismert veretes, barokkosan burjánzó nyelv, a beillesztett fotókkal és rajzokkal ugyanúgy egy dokumentum és fikció határán lebegő történetet mesél el, ezúttal egyetlen emberről, Jacques Austerlitzről. Sebald sors-archívumának tárlóit végigjárva végül lényegtelen lesz a fikció - nem fikció kérdése. Helyette a személyes élettörténet mögött kibontakozó európai történelem egy sajátos metszete válik fontossá, és Austerlitz alakja, a kutató, gondolkodó és érző ember emblémája és emlékműve.
Winfried Georg Sebald 1944-ben született Wertachban, Bajorországban. Svájcba áttelepülve gimnáziumi tanárként dolgozott, majd 1970-től Norwichban lett egyetemi oktató. Fontosabb irodalmi publikációi 1990-től jelentek meg, szépirodalmi tevékenysége mellett a német irodalomról szóló esszéi, tanulmányai is ismertek. 2001-ben, az Austerlitz megjelenésének évében autóbalesetben meghalt.
|
Shakespeare annak idején Londonban valóban világot jelentõ deszkákra lépett, színészként kisebb szerepekben, szerzõként messzi századokat, sok-sok nációt megigézve. Szereplõi fogalomszámba mennek, sõt tojásfeje is eltéveszthetetlen számunkra, lángelméje mégis izgató rejtély marad. Tengernyit összeírtak róla, minden nemzedék hozzáfûzte a magáét. Ebben a tömör kalauzban Sir Frank Kermode kiváló angol irodalomkritikus összegzi, ma hol tartunk, mennyit tudunk róla ténylegesen. A legendát visszanyesve vázolja a hús-vér ember környezetét, kapcsolatait, pályafutásának olykor titokzatos állomásait. Ráébreszt, Shakespeare ugyan túlragyog minden kortárs szerzõt, de azok között is van nem egy óriás, s a színvonal meredek felfutása a fantasztikus adottságú színészeknek, a korántsem feltétlenül úri, de annál fogékonyabb közönségnek is érdeme. Olyan elevenen idézi meg a színházi szakma bölcsõhelyét, hogy képzeletben szinte a korabeli nézõk közé vegyülhetünk, tanúsítva, az angol dráma nagy virágkora úgy, ahogy volt, csoda.
|
Szentkuthy cipőtalpával néhány centit előretolta a labdát, és amikor az átért a gólvonalon, ismét megállította.”
Egy tucat elbeszélés: egy tucat különleges, sejtelmes, a megtörtént és a meg nem történt dolgok közti bizonytalan határvidéken játszódó történet – csupa merész írói vállalkozás, csupa írói remeklés.
Javier Marías, a mai spanyol irodalom egyik legtöbbet fordított szerzője elbeszéléseiben megidézi a példaképnek tekintett nagy elődöket, Borgest, Cortázart, Fitzgeraldot, s ugyanakkor minden írását áthatja egészen egyéni szemléletmódja, az élet minden apró részletét már-már mániákus aggályossággal értelmező, fölfejtő, fölboncoló íróanatómus hangja.
Az éjszakás orvos-ban, miközben erotikus végkifejletet várnánk, éppen csak fölsejlik egy kegyetlen bűnügyi történet; a Nászúton című elbeszélésben a szerző Borges nyomdokait követve azzal kísérletezik, hogy egy szövegnek – a magyarul is megjelent A szívem fehér első fejezetének – kis változtatásokkal valami egészen más jelentést adjon. Az Amikor halandó voltam egyes szám első személyű tudósítás a túlvilágról. A Csak semmi aggály egy pornófilmforgatás előkészületeinek története, a Véres lándzsa egy brutális és titokzatos gyilkosságot mesél el, A bizonytalan időben pedig egy Szentkuthy nevű magyar focista tündöklését és eltűnését – ez utóbbiban a futballrajongó Marías a magyar Aranycsapatnak is emléket állít –, és így tovább: meghökkentő sztorik és különleges elbeszélői fogások sorakoznak a kötetben, mely folyamatos aktív részvételt követel az olvasótól: a narrátor mindent elmond, ami a történetekről megtudható, de a többi már a mi dolgunk – hogy elgondolkozzunk azon például, miért nem teljesedhetett ki Szentkuthy karrierje, vagy épp egy nyomozó indítékain, aki nem juttatja börtönbe a brutális gyilkosság elkövetőjét...
************************************
Javier Marías 1951-ben született Madridban. Gyerekkorában, amikor filozófus apja, Julián Marías Amerikában tanított, egy házban lakott Vladimir Nabokovval, aki aztán nagy hatással volt írásművészetére. 1986-ban kezdte írói pályáját. Nagy sikerű, világszerte megjelent regényei közül magyarul is olvasható A szívem fehér, a Holnap a csatában gondolj rám és a Farkasvilág.
|
Nem valós, mégsem kitalált történetek
Emlékezés azokra, akik felejteni akartak
"Ez a könyv nem hasonlít semmilyen más könyvhöz... Valami gyötrelmes józanság, melegség és a megfigyelés mágikus pontossága egyesül benne. Nincs olyan írás, amely többet mutatna meg abból a sorstragédiából, mit jelent európainak lenni az európai civilizáció végén" - olvasható Susan Sontag laudációjában, amely csak egy a sok elragadtatott dicséret közül, amellyel W. G. Sebald 1993-ban megjelent Kivándoroltak című könyvét elhalmozták olvasói.
Winfried Georg Maximilian Sebald Kivándoroltak című könyve tizenhárom év késéssel érkezett el a magyar olvasókhoz. Veszített-e értékéből az évek során, vagy sem? - ennek megítéléséhez még nem telt el elég idő, de az bizonyos, kevés olyan hazai olvasója lesz Sebaldnak, aki ne tenné fel rögtön a kérdést: tulajdonképpen mit is olvasok? Esszéregényt, irodalmi memoárt, útleírást, irodalmi dokumentumot vagy dokumentatív irodalmat? A Kivándoroltak nem játszik a kezére azoknak, akik valamilyen címkét szeretnének ráragasztani.
Az 1944-ben született író maga is kivándoroltként élte le élete nagy részét. Bajorországban született, de tanulmányai végeztével előbb Svájcban, majd Angliában telepedett le. Szülőföldjéhez való viszonyát döntően meghatározta az a tény, hogy először csupán tizenhét évesen, a hatvanas évek legelején nézett szembe a náci Németország második világháborús tetteivel és csak ekkor csodálkozott rá a németeket mintegy nemzeti betegségként megtámadó amnéziára. "Azzal az érzéssel nőttem fel, hogy van valami hiány, amelyet be kell tölteni, megbízható tanúk segítségével. De sohasem találkoztam volna ilyen tanúkkal, ha nem hagyom el a hazámat, mert ott ilyen emberek már nem élnek." Mintha ezek a tanúk szólalnának meg legtöbb regényében, köztük a Kivándoroltakban is.
A négy hosszú elbeszélésből álló írást, amely négy kivándorolt életének hű krónikája, első pillantásra talán az emlékezés regényének nevezhetnénk. De a következő percben meg is bánjuk ezt. Mert ugyan mi jogon nevezhetnénk regénynek egy olyan művet, amely pontos adatokkal, szinte mániákus lelkesedéssel kikutatott tényekkel és családi fotókkal van teletűzdelve? És hogyan is szólhatna az emlékezésről egy olyan mű, amelyben mind a négy főhős görcsösen küzd azért, hogy felejtsen? Az elbeszélő - aki egyszerre Sebald is, és nem is - hősei akarata ellenére indul tehát az emlékek kutatására, amelyek bármilyen jelentéktelennek tűnnek is, valójában a legfontosabbak az öntudatlan kábulat, a történelem és így önmagunk elvesztése ellen. Pedig a négy szereplő: Henry Selwyn, Paul Bereyter, Ambros Adelwarth és Max Ferber nem híres emberek, még csak nem is ismertek híres embereket, nem voltak jelen valami fontos ütközetnél vagy forradalomnál. Selwyn egy német származású, furcsa remeteként megvénült angol orvos, Bereyter egyszerű falusi tanító, Adelwarth egy Amerikába kivándorolt mintainas, Ferber pedig egy szintén német származású festő. Sorsukat csak két dolog köti össze: a kivándorlás és az otthon hiánya - amit elfojthatnak, de feledni sosem fognak.
Sebald egy régész vagy történész lelkiismeretességével tárja fel és illeszti össze ezeket az emberi törmelékeket, és ahogy egyre mélyebbre ás, egyre több limlom, "oda nem illő" sors, a főhősök megismerése szempontjából elsőre értéktelen - valójában éppoly értékes életdarabka kerül felszínre. És elsősorban nem szomorú emlékekre találunk ezen az ásatáson, hanem könnyed, szinte hihetetlen kalandokra (hogy fosztotta ki egy aranyifjú a francia kaszinókat), hétköznapi, emberi semmiségekre (egy kisdiák iskolásélményei), lényegtelennek tűnő találkozásokra, egy ruha, egy tárgy, egy táj bukkannak elő a múltból. Hogy érdekesek-e ezek az emlékek? Erre ezzel a kérdéssel felehetnénk: érdekes-e egy dédszüleinkről készült fénykép vagy egy búgócsiga, amit a padláson találunk? Sebald arra döbbent rá bennünket, hogy a múlt, az emberi múlt nem csak és nem elsősorban nagy történelmi eseményekből áll. Az emlékezésnek érzéki-érzelmi utakat kell megnyitnia, rezonanciát kell keltenie bennünk, hogy magunkévá tehessük.
Az emlékezés érzékiségéről Marcel Proust juthat eszünkbe, de Sebald írói módszere a francia íróétól gyökeresen eltér. Ezek a történetek ugyanis szigorúan ragaszkodnak a tényekhez és a dokumentumokhoz, nem kitalált történetek, igaz, nem is teljesen valósak. Sebald ezt így fogalmazza meg: "Minden regényíró a tényeket és a fikciót ötvözi egymással. Nálam több a valós elem. De nem hiszem, hogy ez nagy különbséget jelentene." Néhány bizonyíték tehát "hamis", Adelwarth nagybácsi lefotózott naplója Sebald keze írásával készült, és az is sejthető, hogy Nabokov újra meg újra megjelenő, lepkét üldöző figurája is inkább kikacsintás, semmint valódi szereplő. Bevallom, engem is roppantul izgatott a kérdés, vajon hány fénykép "eredeti". Mire azonban megtudtam a választ gondos filológusok munkáiból - a hasonlóan kíváncsiak kedvéért: a képek 90%-a "autentikus" -, már el is szégyelltem magam ezért a gondolatért. Hiszen hiába remélünk a fényképektől megdönthetetlen bizonyítékot, ez a páratlan, költői ihletettségű mű egyáltalán nem a képek valódiságából nyeri el igazságát. Sebald egy-egy ironikus hatású képpel maga is leleplezi írói módszerét. "Az a gyerek ott egészen hátul, akinek a feje fölött a kereszt van, az az anyád, a Rosa" - magyarázza például nagynénje az egyik képnél, ahol alig kivehető gyerekarcok tömörülnek (kereszt persze sehol). Másutt hosszasan elemzi és egy nagy képpel dokumentálja az Angliában használt teasmaidet, ami ébresztőóra és teafőző is egyben, mintha a pontos leírással valami igazán fontosat őrizne meg. Sebald végig ezzel a könnyedséggel szólaltatja meg a legsúlyosabb kérdéseket: a kollektív emlékezetvesztést, a némaságra kárhoztatott kivándoroltak tragédiáját. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy ez a nyugodt és robbanástól mentes próza hogyan képes ilyen erős érzelmi hatást kelteni.
"Az emlékezés - olvassa Sebald egyik hőse naplójában - valamiféle butaságnak tűnik nekem. Nehéz és szédülős lesz tőle az ember feje, mintha nem is az idők árjaira pillantana vissza, hanem a mélyen alatta levő földre tekintene le azoknak a tornyoknak az egyikéből, melyek az égbe vesznek." Ám aki Sebalddal együtt vállalja ezt a szédülést, hihetetlen szépségeket pillanthat meg a magasból.
Dedinszky Zsófia
W. G. Sebald: Kivándoroltak,
Fordította: Szijj Ferenc
Európa Könyvkiadó, 124x183 mm, kb. 272 oldal, 2500 Ft,
várható megjelenés: 2006. február
|
A vonat 1684 utast vitt ki a német megszállás alatt lévő, háborús Magyarországról. Az utasok legidősebbje 85 éves, legfiatalabbika mindössze egy hónapos volt… A budapesti zsidók 1500 amerikai dollárt fizettek minden egyes családtagjukért, a gazdagok néha egész vagyonukat odaadták, a szegényeknek nem kellett fizetni. A kiválasztás rengeteg szörnyűséggel járt. Emléke mély és fájdalmas nyomokat hagyott azokban, akiknek rokonai nem élték túl a holokausztot…”
Kasztner Rezső 1906-ban született Kolozsváron. Jogi egyetemet végzett, majd újságíróként dolgozott az Új Kelet című, kolozsvári magyar zsidó lapnál. Szülővárosa zsidó közösségének ismert alakja volt, és a helyi cionista mozgalomban is jelentős szerepet játszott. Miután a második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélte, Budapestre költözött. Mozgalmi munkáját itt is folytatta, a fővárosi cionisták egyik vezető személyisége lett.
A német megszállás után hamar az események középpontjába került, zsidó részről ő vezette a nácik és cionisták között folyó tárgyalásokat. A németek hajlandónak tűntek magyar zsidók százezreit szabadon bocsátani bizonyos anyagi és diplomáciai előnyök fejében. Az Eichmannal, majd később Kurt Becherrel folyó alkudozások először a sikertelen „vért áruért” akcióhoz vezettek. Ezután Kasztner egy kisebb csoport kijuttatását kezdte szervezni. Ez lett az ún. „Kasztner-vonat”…
|
Az első modern regény (a Bovaryné) és Flaubert rajongója, korunk egyik legismertebb és legnépszerűbb írója, a perui Mario Vargas Llosa az utolsó klasszikus regény (A nyomorultak) és szerzője, Victor Hugo előtt hajt fejet ebben a tudós és élvezetes, okos és megértő, művészeti és világnézeti kismonográfiában. De azért vitázva hajt fejet. Látja, hogy a lehetetlent kísérti a francia mester, amikor egy mindentudó, mindenható elbeszélő-Isten módjára egy valóságos mindenséggel is versenyre kelő regénymindenséget próbál teremteni. Mégis érzékenyen nyomozza, lovagiasan méltányolja és készségesen elismeri a roppant kísérlet mai főleg társadalmi közgondolkodásunkon vitathatatlanul nyomot hagyó hatását.
Nagy író A város és a kutyák, a Négy óra a Catedralban , a Pantaleón és a hölgyvendégek, a Julia néni és a tollnok, a Halál az Andokban, a Szeretem a mostohámat, az Édenkert a sarkon túl és annyi más remekmű szerzője, jelentős irodalmi díjak birtokosa szól itt nagy íróról, az írói mesterség avatott és nemzetközileg hitelesített ismeretében. |
"J. M. Coetzee a posztgyarmati kultúra és irodalom jelképes alakja, akinek kétszer is sikerült elnyernie a rangos Booker-díjat, és életművét 2003-ban irodalmi Nobel-díjjal is elismerték. E sokszínű és szerteágazó életmű jellegzetes darabja A semmi szívében, melynek tragikus sorsú és szenvedélyes hősnője Dél-Afrika egyik távoli farmján él, s innét figyeli meg az életet, amelyből kirekesztették. Egyszerre megkeseredett és metszően intelligens asszony, akinek létezéséről érzéketlen apja tudomást sem akar venni, akire cselédei bántó gúnnyal és félelemmel tekintenek, és aki befelé fordulásával leplezi eltökélt vágyát, hogy ne csupán a történelem egy elfeledett áldozata legyen. Amikor földbirtokos apja afrikai ágyast vesz maga mellé, felborul a farm látszólagos rendje, és beindul az események láncreakciója. Elszabadulnak az indulatok gyarmatosító és gyartmatosított között, és alapjaiban kérdőjeleződik meg az unottan közönyös európai lét.A történetet Coetzee gazdagon és mély átéléssel szőtt prózája teszi feledhetetlenné. A semmi szívében ezáltal válik elsöprő erejű művé, melyben a szerző biztos kézzel és tévedhetetlen érzékkel változtatja a családi románcot a gyarmati életforma tükrévé." |
Jean Delumeau a francia gazdaság-, társadalom- és mentalitástörténet nagy öregje az emberi félelem-, ill. biztonságérzés alakulásának hosszas és részletes vizsgálata után jutott el a múltbeli, elveszett Édenkert, és a jövőbe helyezett Éden történetének megírásához. Ennek első, de önálló műként is kerek egész kötete - mely A gyönyörök kertje alcímet viseli - az Édenkert-motívum történetét vizsgálja. Megmutatja, hogy az ókori keleti szerzők által is leírt csodás kert képzete hogyan egyesült a bibliai teremtéstörténet Édenével, s a kialakuló kereszténység hogyan formálta ezt a két hagyományt egységgé. A középkor kezdetén a paradicsom egyszerre jelentett egy valahai (vagy ma is létező) konkrét földi világot és egy szimbolikusan értelmezendő csodás kertet. A szerző végigköveti a teológiai vitákat, a különböző értelmezéseket. Részletesen foglalkozik azokkal a kísérletekkel, amelyek az Éden földrajzi helyét akarták meghatározni. A középkor végétől a nosztalgikus aranykor képzete és a jövőbe vetített utópiák váltják egymást és élnek egymás mellett a humanizmustól a felvilágosodásig. A könyv bemutatja a humanizmus után megszülető új tudományosság és filológia törekvéseit az Éden lokalizálására, a teremtés kronológiájának kifinomítására. A kötet a XVIII. századdal, a gyönyörök kertjének mítoszát leromboló felvilágosodással zárul. A hatalmas munka mind Delumeau sajátos műfajt teremtő történelemszemlélete, mind a feldolgozott ismeretanyag gazdagsága és érdekessége miatt roppant érdekes. A korabeli térképek, metszetek illusztrálta szöveg jól olvasható, nem feltételez alapos előismereteket. Delumeau kézikönyvnek is jól használható monográfiája értékes és izgalmas anyaggal gazdagítja az európai keresztény örökség irodalmát. |
A kínai származású, de ma már Londonban élő szerző a mai kínai élet abszurd és kegyetlen jelenségeit tűzi tollhegyre keserűen vidám regényében. Történetének két hőse a politikai propagandaíró és a hivatásos véradó. Barátságuk rejtély, de minden héten együtt vacsoráznak. A propagandaírót saját "művészetének" kínjai gyötrik, amelyeket a másik hogyan is érthetne meg, hiszen ő egy nagyon is anyagias üzlet révén hízik és gazdagodik: fölös vérét árulja honfitársainak. Egyszer mégis elpanaszolja, hogy a legújabb pártmegbízatásból egy közkatonáról kell írnia, aki életét áldozza a forradalom ügyéért. Csakhogy ő mást akar. Az ő fejében kész regényfolyam él megíratlanul azokról az emberekről, akiket ismer vagy minden nap lát az utcákon - és akiknek az élete sokkal jobban hasonlít arra a világra, amelyben írónk él... |
Philipp Erlach megörökli elhunyt nagyanyja házát Bécs egyik előkelő kerületében, és mivel jobb dolga nincs, úgy dönt, rendet tesz a házban. Lomtalanítás közben nem a szokásos múltidézés kezdődik, a fiút ugyanis egy cseppet sem érdeklik a régi emlékek, minden régi levelet, fényképet látatlanul dobál ki, tudni sem akar... |
Herta Müller 1953-ban született a bánáti Niczkyfalván, Romániában. 1987 óta Berlinben él. Műveiért számos német és nemzetközi díjjal tüntették ki. 2009-ben Nobel-díjat kapott.
Lélegzethinta című regényét Oskar Pastior késő-dadaista költővel együtt tervezte megírni. Pastior a saját lágerélményeit osztotta meg vele, de 2006-ban bekövetkezett halála véget vetett a közös munkának. Herta Müller a jegyzetek felhasználásával, egyedül írta meg a regényt, amely óriási visszhangot váltott ki hazájában és külföldön. A könyv hozzájárul annak az évtizedekig elhallgatott traumának a feldolgozásához, amelyet a német polgári lakosság élt át a második világháború után.
„És 60 évvel később ezt álmodom: Másodszor, harmadszor, de van, hogy hetedszer deportálnak. A kúthoz támasztom a gramofontokot, és téblábolok az appellplatzon. Nincsenek brigádok, nincs nacsalnyik. Nincs munkám. Az egész világ elfeledkezett rólam, a lágerparancsnokság is. A lágerveterán-tapasztalataimra hivatkozom. Mégiscsak van egy szívlapátom, a nappali és éjszakai műszak, ha én csináltam, egy műalkotás volt, ezt magyarázom. Nem akárhonnan szalajtottak, tudok én ám, nem is akármit. Értek a pincéhez meg a salakhoz. Nézzék, az első deportálásomból ide, a lábszáramba nőtt egy bogár nagyságú, kékesfekete salakdarab. Úgy mutatom a helyet a lábszáramon, mint egy hősi érdemérmet. Nem tudom, hol aludjak, itt minden olyan új. Hol vannak a barakkok, kérdem. Hol van Bea Zakel, hol Tur Prikulitsch. A bicegő Fenya mindegyik álmomban más és más horgolt kabátkát visel, felette mindig ugyanazt a vállszalagot fehér kenyeresruhából. Azt mondja, nincs lágerparancsnokság. Úgy érzem, nem törődik velem senki. Senkinek nem kellek itt, de nem is mehetek innét semmiképpen.” |
A mai Ausztriában játszódó regény történész főszereplője gyerekkorában egy óriás fejét vélte felfedezni a Pittersberg-hegy formájában. Harminc évvel később sorsa ismét a hegyhez vezérli: egy német laptól megbízást kap egy cikk megírására, melynek kapcsán azt kellene kiderítenie, hogyan vált a hegy a jobboldali radikálisok már-már misztikus találkozóhelyévé. Fokról fokra kiderül, hogy apjának és bátyjának köze volt a számára nem túl rokonszenves Pittersberg-kör megalakulásához. A főhőst az osztrák vidék valóságába indított felfedezőútja a saját elfojtott múltjával és családi emlékeivel állítja szembe. Thuswaldner könyve valódi irodalmi környezetet teremtve, finoman, de félreérthetetlenül utal a mai Ausztria politikai életére és közszereplőire. Aktualitása egyértelmű. |
Ennek a kötetnek csaknem egészét az a válogatás adja, amelyet az utóbbi tíz évben a magyar filozófia történetével kapcsolatos témákban megjelent írásaimból állítottam össze... |
Kimúlt egy divat az irodalomból. Az, amelyik úgy kezd: rejtélyes kézirat került a szerző kezébe. Hamar meg lehet ezt unni, egyáltalán mindent, ami modoros, már az erről szóló esszék sem érdekelnek, hiába magyaráznak, ma már ez passzé. Láng Zsolt is ezzel indít, bár szabadkozik nagyon, mert ő is tudja már, hogy az olvasónak vele együtt elege van ebből a fád ismétlődésből, viszont neki se jut jobb eszébe, pedig előtte is és utána is magyarázkodni kényszerül, hogy Oidipusz történetét százéves nyelven adja elő.
A többiekkel együtt ő is egy valahai irodalomba, modorba és elbeszélői hagyományba szerelmes. Az ő választása Gyöngyösitől (akinek az egyik novellában megemlítik Az igaz barátságnak és szerelemnek tüköre című darabját) az 1940-es évekig tartó időszakra esik, abból is egy enervált, depresszív, magányos hangra, ami olyan, mintha a beszélő az orra alá dörmögné, anélkül, hogy igazán számot tartana az olvasó figyelmére, miközben idejétmúlt, ásatag és teátrális mondatokat ír: "Holnap holdtölte lesz. Milyen erős a fény... A falakon bogarak futkosnak. A levendulabokor is fulladozik. Most érkezem, vagy most indulok? Milyen zavaros minden. Rohanni..., miközben leroskadnék a földre. Aludni? Minden álom újabb lidérchad... A nautílusz sem tud kibújni csigaházából, folyton építi…Ki szólít? És kié ez a hang? Ha tükörbe nézek, őt látom? Vissza kell mennem, Istenem, adj erőt." És mindehhez semmi agilitás, közéleti téma, egyáltalán politika, Lángot két dolog érdekli: az idő múlása és a nők.
Minden novellában van egy-két erőteljes utalás az időre, erről többet is lehetne írni, esszéistáknak szánt csemegéket rejtett a szövegekbe a szerző, a novellák is szép rendben egyre közelebb kerülnek a jelenkorhoz (emlékezzünk, Oidipusszal indult), a nőket pedig egyszerűen képtelen kikerülni, mindenütt ott vannak, mindent átitatnak, ez az egész novelláskötet igazából róluk szól úgy, hogy egy novella kivételével mindenhol egy férfi vall róluk. Egy római anyuka, Mary, az amerikai csaj, egy feleség, Ursula Upstanden, a svéd rajongó, egy bolgár kalauznő, egy Balkán-bajnoknő német vonaton, bombay-i önkéntes nővér, rodoszi természetgyógyásznő, szomáliai nő az Andrássy úton, török nővérke, és egyszerre zárlatként és csúcspontként: a szomszéd nő. Szó sincs Casanova emlékiratairól, ezek változatos módon félrecsúszott ügyek, harmónia bennük sehol, egymásratalálás se, csak mintha azért lennének fontosak, mert a beszélő férfit olyan sokféleképpen testileg –lelkileg –szellemileg – felpiszkálják, aztán mindig kielégületlenül hagyják.
"A szerelem halott"– hangzik el egy helyütt, mi szárazon bólintunk, Isten után jó, hogy ez is, és ha már az életben nincs mit élvezni ezeken a zavaros ügyeken, legalább az irodalom gourmand-jainak való nyelvi fordulatok, és a szemlélődés hozzon valami élvezetet nekünk, szegény, posztmodern olvasóknak.
Helmezci Hedvig
|
A menny felfedezése hatvanöt fejezet, majd kilencszáz oldal: ez a mű pszichológiai, filozófiai, teológiai summázat, egyben azonban idő-, fejlődés- és kalandregény is. Ezek után ki gondolná, hogy könnyű olvasmány - és mégis az. Ilyen (de csak ilyen!) értelemben lektűr... de micsoda szuperlektűr! Lebilincselő, izgalmas, jól felépített történet, hús-vér szereplőkkel, remek párbeszédekkel és töprengésre késztető eszmefuttatásokkal.
|
Hogyan élhet valaki azzal a tudattal, hogy az egész családját kiirtották? Meddig kísért a múlt, meddig kell újra szembesülni vele?
Anton Steenwijk tizenkét esztendős volt, amikor szüleit és bátyját a németek „mint az állatokat" leterítették. Mindez Hollandiában, a háború utolsó hónapjaiban történt...
Harry Mulisch, az egyik legismertebb és legelismertebb kortárs holland író nem a szó szoros értelmében vett háborús regényt írt. Őt leginkább az érdekli, meddig és hogyan játszhat még szerepet a háború a túlélők életében. Érdekfeszítő, szellemi izgalmat is nyújtó és elgondolkodtató könyvéből, melyet már majdnem minden európai nyelvre lefordítottak, Hollandiában tizenöt hónap leforgása alatt több mint kétszázezer példány fogyott el.
|
Gabriela Adameşteanu 1942-ben született, Bukarestben szerzett bölcsészdiplomát. Pályája kezdetétől elismert regényíró, novellista, műfordító, kiváló szerkesztő, irodalomszervező, s nem mellesleg tevékeny, nyitott közéleti személyiség. Magyarul eddig A találkozás című regényét olvashattuk, amely nyomban felkeltette az irodalomértő közönség figyelmét. Az elveszett délelőtt 1983-ban jelent meg Romániában. Két idősíkon, a Ceauşescu-éra sivár jelenében és a (némelyeknek) megfényesedő múltban játszódik a cselekmény. Egy öregasszony, míg átutazik Bukaresten egykori gazdáihoz sovány kegydíjáért, hányatott életére is visszatekint. Az ő szemszöge a viszonyítási pont, melyhez képest kibomlik a többi szereplők, élők és holtak esze járása. Majd’ évszázadnyi román történelem elevenedik meg egyszerre alul- és felülnézetben, pőre tényeivel és kényes dilemmáival: árnyalt, groteszk és szívszorító rajza az emberi viszonyoknak, indulatoknak, egyszersmind kompozíciós, de főként nyelvi bravúr, amelyet azonban szinte feledtet a közvetlenség.Az elveszett délelőtt-ről tudományos értekezések íródnak, de közönségsikerére jellemző, hogy a híres Bulandra tűzte műsorára színpadi változatát. Számos idegen nyelvre lefordították, lelkesen méltatták. Magyarul is nagy élmény.
|
A 2009-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Herta Müller fiatalon szembesült a Ceausescu-rezsim elnyomásával. Mivel nem volt hajlandó a Securitate ügynökeként dolgozni, állásából elbocsátották, a titkosszolgálat folyamatosan zaklatta. Már első műveiben keményen bírálta a diktatúrát, Romániában nem is publikálhatott, könyvei cenzúrázatlan formában csak Németországban jelenhettek meg, miután 1987-ben Berlinbe emigrált, ahol azóta is él.
A róka volt a vadász című regény a Ceausescu-diktatúra utolsó hónapjainak krónikája, és Temesváron játszódik. Mégis attól megrendítő igazán, hogy a történetet végigolvasva tudatosul bennünk: ami a rendszerváltás előtt a szovjet blokk országaiban megtörténhetett, az a világ bármely szegletében újra visszatérhet. A mag a gonosz termékeny talajából egy szép napon ismét szárba szökkenhet, mert az emberek nem változnak, mert megvan a fogadókészség, mert az emberek a fenyegetettség árnyékában, ha kell, mindig és mindenhol megvásárolhatók, mert készen állnak, hogy elárulják egymást és önmagukat.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
.png)
