[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
Sophia Siméonidis, a görög származású operaénekesnő egy ideje visszavonultan él párizsi villájában, unalmas férje mellett. Egy reggel arra ébred, hogy az éjjel valaki elültetett a kertjében egy bükkfát. A babonás Sophiát rossz előérzet gyötri, ezért segítségért fordul a szomszéd házat bérlő három csóró bölcsészhez. Az énekesnő váratlan eltűnése után a három történész a negyedik lakótárs, egy minden hájjal megkent volt zsaru segítségével izgalmas nyomozásba kezd. A fordulatokban gazdag történetben többen is gyanúba keverednek; gyilkosság gyilkosságot követ, de sem az élőket, sem a holtakat nem könnyű azonosítani. A megfejtés szálai a múltba vezetnek, a majdnem tökéletes bűntényt kitervelő gyilkos viszont ott van a közelben...
A Fred Vargas írói álnéven működő, nemzetközi hírű és igen népszerű írónő civilben középkorász. Okos és mulatságos regényei krimik a javából. A Talpra, halottak!-at Fred Vargas-sorozatunk második darabjaként
|
Hová tűnt Mio, a sorozatgyilkosnak tartott Sara Texas négyéves kisfia? ennek kiderítése továbbra is égetően fontos Martin Benner számára, hiszen a saját gyermeke biztonsága függ a sikertől. Ám az ambiciózus ügyvédnek egyéb gondja is akad: valaki a nyakába akar varrni egy gyilkosságot, amit persze nem követett el. A férfit napról napra jobban hatalmába keríti az üldözési mánia. Ki lehet az, aki közvetlen közelről figyeli minden lépését, miközben ő maga láthatatlan marad? Martin már mindentől és mindenkitől tart, fogalma sincs, kiben bízhat. A dolgok rettentően rossz irányba haladnak, s neki fel kell tennie a kérdést: vajon képes lesz Miót is, és a saját bőrét is megmenteni, vagy választania kell a kettő között
|
Margherita Dolcevita világa különleges, megkapó és bizarr folyamatosan a reális és a szürreális határán egyensúlyoz. A kamaszlány gondolkodásmódja meghökkentő, kifacsart, képzettársításai lenyűgözőek. A valóság elől a saját maga teremtette álomvilágba menekül, mely kívülről kuszának, átláthatatlannak, talán őrültnek is tűnik, de ha közelebbről szemügyre vesszük van benne rendszer.
|
De mi lehet a többi városban? Csend és motoszkálás.
Hongkongban valami kiharap egy emeletet az egyik toronyházból.
Vancouverben sebesült barnamedvék gyülekeznek az egyik bevásárlóközpontban, és jelbeszéd segítségével szervezik meg a túlélésüket.
Novoszibirszkben ebben a percben megy el végleg az áram. Az egykori közkórház onkológiai osztályán zsenge húsevő növények indulnak fejlődésnek, hogy hamarosan elhagyják az épületet, és ruganyos lábaikon melegebb vidékek felé induljanak.
És valahol, Európa szívében egy sötét alak Martinra, Karlra és Ludwigra gondol. Azon töpreng, vajon hol lehetnek. Vajon életben vannak-e még? És ha igen, meddig kell még várnia rájuk?
New Yorknak vége, és vele pusztult a keleti part nagy része is, amikor egy őrült tapsifüles atomot robbantott a bioapokalipszis sújtotta város közepén. Martin, Karl és Ludwig, az egykori vérszomjas szuperfilozófusok egy mini tengeralattjáró fedélzetén menekülnek a nukleáris vihar és tetteik következményei elől. Az úti céljuk nem más, mint Európa, ahol talán minden elkezdődött, és ahol egészen biztosan véget is ér minden.
De vajon sikerül-e épségben átkelniük az óceánon? És mit találnak majd az öreg kontinensen? Kik vagy mik járják most a valaha ragyogó fővárosok, Párizs és Berlin utcáit? Választ kapnak-e azokra a kérdéseikre, amelyeket csak éjszakánként, rémálmaik és szorongásaik béklyóiban vergődve mertek feltenni maguknak?
Bartók Imre nagyszabású trilógiájának záródarabja A patkány éve és A nyúl éve után újabb dimenziókkal gazdagítja költői látomását egy jövőről, ahol sosem lehet tudni, ki a valódi ellenség, de ahol a barátság talán még megmentheti a világot - vagy azt, ami maradt belőle.
Bartók Imre 1985-ben született Budapesten. Két, Paul Celanról, illetve Rilkéről szóló irodalomtörténeti, valamint egy filozófiai monográfia szerzője. Első regénye Fém címmel látott napvilágot 2011-ben. Trilógiájának első része, A patkány éve 2013-ban jelent meg, ezt 2014-ben A nyúl éve követte. A kecske éve a sorozat lezáró darabja.
|
Az emberek történelme úgy emelkedett ki a barbárságból és hullt vissza aztán ugyanoda, hogy a nyugalom ideje éppen csak egy levegővételre volt elég. Egy levegővétel, és némi tisztánlátás, annak felismerése, hogy a hideg álmok szőttese már egyetlen kéz melegétől képes lángra kapni. A süllyedés és romlás panaszai visszhangoztak a reggeli szélben. Egyetlen vízcsepp morfológiája gazdagabb és bonyolultabb volt a műholdakat létrehozó technikai tudásnál. A hópelyhek finomstruktúrája gúnyt űzött a felhőkarcolók gőgös geometriájából.
Martin, Karl és Ludwig, akik valaha rettenthetetlen gyilkológépekként járták New York utcáit, most kibernetikus beültetéseiktől megfosztva, rozoga öregemberekként kénytelenek szembenézni a posztapokaliptikus világgal, amelynek létrejöttét ők maguk idézték elő. A nyugati civilizáció egykori fellegvára ma már mutáns növények és emberi, állati eredetű hibridek keltetője, ahol a túlélés törvénye az úr. Amikor azonban céltalannak látszó kóborlásaik során összetalálkoznak Gonyolékkal, a furcsa, kövér kis lénnyel, aki egy titokzatos mutánskolónia felderítőjeként járja a felperzselt várost, a gondolkodók előtt újra felcsillan a remény: lehetséges volna, hogy az emberiséget kis híján kiirtó kataklizma után valóban elérkezett a Föld új korszaka? És lehet, hogy ennek az új korszaknak az új közösségeit valakik, valahol éppen az ő tanításaik alapján próbálják megszervezni?
A patkány éve folytatásában Bartók Imre továbbfűzi az első kötetben megismert gondolkodók történetét, még részletesebben kibontva szélesvásznú vízióját a biológiai katasztrófa sújtotta New Yorkról és annak lakóiról. Könyvében a hátborzongató és költői látomások éppúgy megférnek az akciódús üldözési jelenetekkel és vérfürdőkkel, mint a vígjátéki elemeket sem nélkülöző filozófiai párbeszédek a metafizikai horror legszebb hagyományait idéző epizódokkal.
|
Mintha ezt a helyet már kezdettől fogva azért építették volna, hogy kísértetvárossá váljon. Lehetséges, hogy a történelem óramutatója milliókat söpörjön el ilyen hirtelen, ilyen elképzelhetetlenül rövid idő alatt? Lehetséges, hogy ez az egész hormonburleszk, ez a kicsinyességből, félelemből és szeretetfoszlányokból összeálló biofiziológiai nagyüzem egy csapásra semmivé váljon?
New York, a világok keresztútja hamarosan egy globális bioapokalipszis kiindulópontjává válik. Az örökké nyüzsgő városban azonban ez egyelőre csak egy magányos, megkeseredett rendőrfelügyelőt aggaszt, aki hiába próbál valami rendszert felfedezni a növénnyé változtatott családok, brutális csonkolások és megmagyarázhatatlan terrorcselekmények kavalkádja mögött.
Ám a rendszer létezik, és legfőbb motorjai Karl, Ludwig és Martin, a három különleges képességekkel rendelkező óvilági gondolkodó. Miközben egyre közelebb kerülnek vezetőjük, a csábító és titokzatos Cynthia terveinek megvalósításához, kétségbeesetten próbálják leplezni egymás és a világ előtt saját elméjük széthullását - de vajon meddig sikerülhet ez egy olyan világban, ami nekik köszönhetően épp most fordul ki önmagából?
Bartók Imre könyve szédületes sodrású akcióregény, költői szépségű próza, kozmikus látomás a világvégéről, egyúttal megejtő diagnózis a barátság erejéről és a személyiség totális kiszolgáltatottságáról. kevesebb.
|
Az egykori „Kelet Párizsa”, Bukarest 1989-ben – a veszély, az elnyomás és a korrupció, ugyanakkor az intenzitás és a feldúlt szépség világa. Mialatt Ceausescu romboló osztagai sietve pusztítják a régi várost, hogy helyére felépíthessenek egy sztálinista Legolandet, lakói a kommunizmus végóráiban élik hétköznapjaikat, mit sem sejtve, hogyan és mikor fejeződik be e véres játék.
„Az utolsó száz nap”-ban egy brit fiatalember bukaresti élményeibe pillanthatunk be, bejárjuk vele a várost, megmerítkezünk Európa legparanoiásabb rezsimjének embertelenségében és brutalitásában. Miközben a főhős belakja e szokatlan élményekkel teli világot, ismeretséget köt a román diktátor „bábszínházának” valamennyi karakterével: az ellenzéki gondolkodókkal, a vezető pártfunkcionáriusokkal, a feketézőkkel, a korrupt diplomatákkal, a kémekkel és a hétköznapi emberekkel egyaránt. S szomorú iróniával el kell fogadnia e furcsa helyzetet és a még furcsább játékszabályokat: „Ez egy olyan ország, ahol a lakosság egyik fele a másik felét figyeli, aztán cserélnek.”
|
Hanif Kureishi első regényének hőse Karim, egy félig indiai fiatal, aki kétségbeesetten próbál kikerülni Dél-London külvárosából, és megízlelni az 1970-es évek tiltott gyümölcseit. Karim világa bizonytalan lábakon áll: indiai apja, aki meditációs tanfolyamokat tart a külváros krémjének, lelép a gyönyörű és izgalmas Evával, gyermekkori barátját és szerelmét pedig a szülei éhségsztrájkkal zsarolva kényszerítik hozzá egy mihaszna indiai férfihoz. A „kültelek” olyan hely Kureishinél, ahonnan el kell menni, ahonnan menekülni kell. Karim számára London – bár földrajzilag nem esik messze a lakóhelyétől – teljesen más világnak tűnik.
Karimra rátalál a valószínűtlen lehetőség, hogy egy belvárosi színházban játsszon, ahol megfásult punkok, harcos trockisták, avantgarde színészek és vegetáriánus hippik között vezet kacskaringós útja.
|
Miután megjárta a csecsen háború poklát, Nyikolaj gyári munkásnak áll. Szabadsága idején azonban ráébred, hogy akár fel is adhatna mindent, és életét teljes egészében szenvedélyének, a festészetnek szentelhetné. Ekkor felbukkan egy ismeretlen nő, akit képtelen kiverni a fejéből…
Meghatóan őszinte történet a szerelemhez, a rokonokhoz, a szülőföldhöz, a valláshoz, a természethez és a kultúrához fűződő emberi viszonyokról és a mindebből fakadó örök problémákról. Hősei valódi, hús-vér emberek, akik a mai világban mindannyiunk számára megkerülhetetlen kérdésekre keresik a válaszokat.
|
A regény 1989-ben játszódik, mikor Európa-szerte recseg-ropog a kommunizmus felépítménye és megkérdőjeleződik hajdan örökérvényűnek hitt eszmerendszere. Arvid Jansen 37 éves - épp házassága felbomlásának közepén találjuk. Ugyanekkor édesanyja halálos beteg - rákkal diagnosztizálták. A műben Arvid küzdelmét követhetjük nyomon, aki nem ura a saját életében történő változásoknak. Mindeközben természetesen megelevenedik múltja: a gyermekkor, a szerelem, az útkeresés, a pályaválasztás kérdései s a kommunista eszmékbe vetett ifjúkori hite. Arvid követi beteg anyját Dániába, aki a szülőföldjén, a családi nyaralóban remél megnyugvást lelni és megbékélni betegségével. Az utazás érthetetlen érzelmeket és viselkedést vált ki Arvidból: a kompon megüt egy férfit, akiről azt hiszi, fenyegeti őt, miközben az csak gyermekkori barátjaként üdvözölni akarta; csak hogy édesanyja kedvébe járjon, mindenáron ki akar vágni egy fát, amire valaha az anyja panaszkodott, hogy elveszi a kilátást a nyaralójuk elől. Arvid valósággal csüng az anyján, miközben az láthatóan egyedüllétre vágyna. Arvin meg van róla győződve, hogy csalódást okozott édesanyjának, többek között házassága kudarcával… Elkerülhetetlen, hogy Arvid elmerüljön gyermekkorának, ifjúságának történéseiben, s megpróbálja megtalálni az anyja és ő közte lévő törés forrását: fel kell eleveníteni azt az időt, amikor a kamasz fiú elszántan visszautasította az anyja által neki szánt értelmiségi jövőt, ehelyett elmerült a kommunista ideológiában, és gyári munkásnak állt - anyja pedig válaszként megtagadta tőle a szeretetét.
Petterson regényének címe Mao egyik verséből származik, s a főhős kommunista múltjának napjaira utal. Az Átkozom az idő folyamát őszinte, szívszorító, fájdalmas, olykor humoros portré egy bonyolult, sok sérelemmel terhelt anya-fiú viszonyról, Petterson mesterien precíz és gyönyörű prózájában elmesélve.
|
1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.
A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.
Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.
Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.
Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.
Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig.
|
Mi vihet arra embereket, hogy bandába verődve rátámadjanak másokra? Miféle helyzetben mely beidegződések válthatják ki egy utcai csődületből a vérszomjas ragadozók ösztönét? Egy falusi piac népségéből kik és hogyan verődnek össze, hogy rátámadjanak saját szomszédaikra - olyanokra, akiket nemrég elpusztítani hurcoltak el, de kivételesen megmenekültek? Hogy kerülhet valaki lincselők közé?
Závada Pál új regénye a háborút és a vészkorszakot követő magyarországi antiszemita pogromok és tömeghisztériák nyomába ered. 1946 májusában valamelyik nagykunsági község hetipiacán asszonyok vesznek üldözőbe, majd kínoznak halálra egy zsidó tojáskereskedőt - ennek lesz tanúja az elbeszélő, egy tanár felesége. Az öldöklő tömegindulat futótűzként terjed, nem kímél nőket, öregeket és gyerekeket sem. A regény elbeszélőjének emlékeiben a véres piaci nap, illetve a felelősségrevonás eseményei párhuzamosan tárulnak föl, hogy más és más módon tanúsítsák végzetesen eltorzult, olykor mégis meglepően kapcsolódó emberi viszonyainkat.
|
A rámenős újságíró az öreg vak festőművész közelébe férkőzik, hogy életrajzíróként szenzációs részleteket tudjon meg. A szerző az utóbbi évek német nyelvű irodalmának nagy felfedezettje. 1975-ben született Münchenben, Bécsben él.
|
Carl Mørckt a döglött aktákat kezelő Q-ügyosztály főnökét reggeli szunyókálásában zavarja meg a Bornholm szigetéről érkező telefonhívás. Kollégája egy tizenhét éves ügy részleteit kívánja megosztani vele. Mørck hallani sem akar az új feladatról, amit rá akarnak sózni, s rövid úton le is rázza a kéretlen hívót. Ám csak pár óra telik el, s egy abszolút váratlan fordulat úgy feldühíti Carl önfejű asszisztensét, Rosét, hogy nincs mit tenni: az ügyosztály akcióba lép. A távoli dán szigeten több mint másfél évtizede eltűnt egy életvidám, fiatal nő, akit azután egy fán lógva találtak meg. A nyomozás szálai egy furcsa, napimádó szektához vezetnek. Mørcknek és segítőinek Rosénak, Assadnak és az újonc Gordonnak egy egész gyilkosságsorozatot kell felderíteniük, miközben egy ördögi manipulátor mindent megtesz, hogy eltakarítsa őket az útból.
|
Alex Rechtnek és különleges nyomozócsoportjának két ügye is akad egyszerre. Stockholm külvárosában halálra gázolnak egy férfit, akit a hatóságok képtelenek azonosítani. A boncolás alapján egyértelmű, hogy szándékosan ütötték el. A tettes és az indíték ismeretlen.
Ezzel egy időben holtan találnak egy lelkészt és a feleségét. Felmerül, hogy a férfi esetleg nem tudta elviselni lánya halálának hírét, s ezért lőtte agyon a feleségét, majd lett öngyilkos. A házaspár ismerősei ezt teljes képtelenségnek tartják. A nyomozás során kiderül, hogy a lelkész menekülteket bújtatott vidéki nyaralójuk pincéjében.
Ali Irakból menekült Svédországba. A titokzatos szervezet, amely átcsempészte őt a határon, érdekes ajánlatot tesz neki. A fizetségnek csak egy részét kell pénzben törlesztenie, feltéve, ha vállal egy kis szívességet.
|
Több mint egy hete keresek egy tökéletes mondatot ide, mert egy első kötetet bemutatni nagy felelősség: igazából az elsőkötetest kell bemutatni. Úgy, hogy az olvasók megszeressék, a kritikusok komolyan vegyék, a könyves szakma felfigyeljen rá. És ehhez kevés, hogy tessék, itt van Balogh Ádám, olvassátok, mert rendkívüli tehetség! Esetleg a „rendkívüli” mellé oda lehet írni, hogy „és elemi erejű”. Mind a két jelző igaz rá, de mégis lélektelenek. Inkább valami szakszerűt kéne írni az első mondatban, de úgy, hogy valahogy mégis benne legyen az az ünnepi érzés, amivel letettem a könyvet. És legyen frappáns az első mondat, legyen benne valami olyan ötlet, ami mémszerűen tapad majd Balogh Ádám nevéhez, amiről megjegyzik, ami miatt megveszik a könyvét. (De azért ne legyen annyira frappáns, hogy még húsz év múlva is ezt a szlogent kotorja elő, aki majd interjút készít vele.)
Szóval több, mint egy hete keresek egy jó mondatot az elejére, de most már elég ebből: Balogh Ádám Nyers című verseskötetéből meg lehet tudni, hogy milyen az, amikor az ember szereti az apját. De úgy igazán. Feltételek nélkül. Szívvel és ésszel. Életében és holtában is. Ez a kötet egy emlékmű, szívszorító és katartikus.
De nemcsak emlékmű, és nemcsak az apáról szól. Hanem a fiúról is és egy korosztályról, egy korszakról: a nyolcvanas évek elejétől a kétezres évek első évtizedének végéig kísér egy családot. Magyart, vidékit, nem szegényt, nem gazdagot. A mostani harmincasok emlékeiről is szól a Nyers, akiknek kék kisdobos-nyakkendője még volt, de pirosat már nem kaptak: a rendszerváltás miatt már nem avatták őket úttörővé a negyedik általános végén. Ötödik óta kapitalizmus van Magyarországon.
Balogh Ádám harmincöt éves, és vérbeli prózaíró. Erre vall a részletérzékenysége, a mesélőkedve, a cselekményszövése, a szerkeszteni tudása. Szereplői vannak, fő-és mellékszereplők, epizódokat iktat be, amik színesítik és észrevétlenül előre is viszik a cselekményt. Mint egy regényben. Szóval a Nyers olvasójában elég hamar felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mitől is verseskötet ez. Onnan, hogy oda van írva a címe alá, hogy „versek”?
Nem. Onnan, hogy egy született költő írta. A Nyers összes versében ott a költészet, még a legprózaibbnak látszó prózavers is arra szolgál, hogy minden eszközzel megtámogassa a költői hatást. Olvassuk el a Felettünk az ég címűt. Lehetne egy rövid novella is. Feszültséget kelt: végig együtt félünk a kisfiúval, hogy a peronon cigiző apa egyszer le fog maradni a vonatról. Ez a félelem a vers végéig megmarad, és ettől lesz hőstett, hogy a fiú mégis leszáll az alagútban álló vonatról, és megtalálja a cigiző apát az alagút szájánál. Tenger, Hajnal, Túlpart, Alagút Vége, Egymásratalálás az Apával… szimbolikus közhelyek: de ez a prózaszerű vers megteremti a valóságos körülményeket az ünnepi pillanathoz. És az olvasó, aki átéli velük, kicsit mégis nyugtalan marad, továbbra is félti őket, hogy nem fognak-e mind a ketten lemaradni a vonatról. És ez a kis maradékszorongás teszi ezt a gyönyörű apa-fiú jelenetet végképp hitelessé: elfelejtjük, hogy egy versben vagyunk. Hasonló a helyzet az Őrségváltásnál: a pontos, prózaszerűen átélhető leírás eljuttat abba az állapotba, ahol az apával való együttlélegzés már nem egy nyelvi fordulat, szóvirág, hanem maga a fizikai valóság. A Lopó című versben pedig kinézünk az apa-fiú világból a többi emberre, a betegekre, az elhagyatottakra, a szegényekre. Nem kell messzire menni értük, itt vannak a kórteremben. Ez is együttlélegzés. Ez a vers végképp olyan, mint egy novella első pár mondata. Az utolsó két sort talán átfutnánk, észre se vennénk, ha nem itt lenne vége. De éppen itt van, és így, verszárlatként ez a két sor (milyen kevés elég, hogy az esti nagy szellőztetésig / ravatalozóból borozóvá váljon a kórterem.) a legtisztább líraként ragyog fel. Könnyet fakaszt, az élet értékével szembesít.
Balogh Ádám évekkel ezelőtt ismeretlenül elküldte nekem három versét. Tetszettek, főleg az egyik. Válaszomra többek közt ezt írta: „Ön kávét főzött az ihletnek.” Aztán tegeződtünk. Sok versét olvastam azóta, de a Nyerset készen csak most először. Nem tudtam, milyen lesz, előfeltevéseim voltak.
Tudtam, hogy egy apa lesz a főszereplő, vagyis nyilván lesznek emlékek, boldogok és nemboldogok. Tapasztalataim azt súgták, a nemboldog elemek lesznek túlsúlyban, mert így szokott lenni, lesz alkohol, tiltott cigizés, szülők válása, csalódás bennük, főleg az apában, és lesz kamaszkori vad lázadás, ami az apa halálával nyilván valamiféle ambivalens megbékélésben fog feloldódni. De nem így lett. A vad lázadás elmaradt, mert nem volt rá szükség. Nem volt mi ellen. Van persze alkohol, cigi, de nincs válás és nincs csalódás a szülőkben. Meleg-megengedő nevelés van, és az anya kacagása, amikor a zavart apánál a fia szexújságját találja. Vagy amikor a kisfiú bevallja, hogy titokban elutazott Pestre, és a visszaváltandó sörösüvegek árából vett kenyeret. Nem bevallja: egyszerűen elmeséli, mert tudja, hogy nem fogják bántani. És tényleg: az apa azt tanácsolja, hogy legközelebb a pályaudvar melletti henteshez menjen, mert ott jobb a kenyér, ne a körútra. Szóval egy boldog családot és egy boldog gyerekkort találtam a könyv első kétharmadában, a csodával határosan boldogot, de még éppen lehetségest. Vagyis elmaradt az ambivalens megbékélés is, mert béke volt otthon. Egyedül a halál nem maradt el.
Igen, a Nyers a kérlelhetetlen halálról szól kérlelhetetlenül, de az olvasó mégis – és ez varázslat – erőt kap belőle és örömöt. Hogy lehet ez? Talán a Kenyértörésből lehet megérteni. Ez a vers a kötet vége felé van, az apa már eltemetve, már a gyász és az elégia uralkodik, és ennyi elég is lenne a könyv végére, szép és méltó lehetne, de mégsem elég, mert jön egy mondat: Istenhez nem üres kézzel indul / apját visszaszerezni az ember. Hősies, mégis magától értetődő, méltóságteljes, de tettre kész mondat, szinte vidám: hát akkor gyerünk, csináljuk, mutassunk egy kis erőt a halálnak mi is!
Kemény István
|
Aki olvasta az elmúlt évtized egyik legjobb magyar regényét, az Egy medvekutató feljegyzéseit, nagyjából sejtheti, hogy mit várhat András László második könyvétől: az egyik legjobb magyar kortárs költő verseit. Kicsit bővebben: gyönyörű, hihetetlenül eredeti, szellemes, tűpontos, ugyanakkor a lélekhez szóló, az igazságot kereső, ám ennek hiábavalóságával minden pillanatban számoló, bölcs és katartikus költeményeket. És melléjük bónuszként azt az érzést, hogy „na most értem az életemet!” Ez az érzés persze hamar elmúlik, de megmarad ez a könyv, ami a legtöbbet tudja, amit verseskönyv tudhat: aki kinyitja, hazaérkezik.
Kemény István
|
Figyelem: ebben a könyvben elég sok a sötét gondolat, az egzisztenciális bizonytalanság, a kegyetlen önelemzés, a hitnélküliség! A szerző nem titkolja el, hogy a halál elkerülhetetlen, hogy a párkapcsolatok nem teljesen problémamentesek, hogy a minket körülvevő világ a pusztulásába rohan, és mindehhez olykor a káromkodásig keresetlen szavakat használ. Aki azonban ezeket a kényelmetlenségeket vállalja, az egyetlen kötetben kap romantikus költészetet (valódi holdnézéssel!), életes költészetet (sex and drugs and rock and rollt) és menő költészetet (provokatív, trendi, ironikus ötletfolyamok apokaliptikus háttér előtt). Ez persze mind kevés lenne: de kabai lóránt, a legfontosabb mai magyar költők egyike, olyan verseket ír, amikben élet-halál a tét. (Kemény István)
|
Mit keres az író a Parlamentben? Mi köze hozzá, és a többieknek mi közük az íróhoz? És ha már ott van, hogyan lehetne haszna, vagy legalábbis hogyan definiálhatná magát ebben a helyzetben? Kukorelly Endre ciklusnyi politikai közszereplésének vissza-visszatérő motívuma a kultúra helye és szerepe a társadalmunkban, valamint a döntéshozók tudatában. Elsősorban a viselkedési- és beszédkultúráé, ami akaratlanul is elárulja, honnan jövünk, és mit akarunk. Az író messziről jött, és hamar távozott saját történetéből, amelynek jellegzetes fragmentumaiba most bepillantást enged. Az elbeszélés repedéseiből pedig itt-ott előtüremkedik a régebb múlt, az Országház épületében szintén gyakran megforduló Jókai, Mikszáth és még sokan, akiknek a mondataiban ott visszhangzik a mi jelenünk.
|
ohan Moritz Rugendas (1802-1858) német festő latin-amerikai útjának César Aira által megregényesített "argentin epizódja" tragikusan végződik: a főhős egy lovasbalesetben elveszíti arcát, és hogy az őrjítő fájdalmat leküzdje, morfin-függővé válik. Az az ember, aki a nagy természettudós és felfedező, Alexander von Humboldt hatására nekivágott a vadonnak, hogy érzékletesen pontos festményein "elhozza" azt Európába, végül önnön belső vadonját is kénytelen feldolgozni. Szörnyeteggé válva, sajátságos nézőpontból szemléli a tájakat, embereket és eseményeket, valamint ezekben önmagát, miközben hű útitársa, a szintén festő Krause szolgál "normális" ellenpontjául vízióinak.
César Aira rendkívüli finomsággal szőtt elbeszélésében folyton cserélődnek a nézőpontok; a história nyelve a teóriáéba, másutt érzékeny szépirodalmi nyelvbe vált; a külső és belső táj hol egybejátszik, hol eltávolodik, észrevétlenül, megragadhatatlanul. Hogy végül a világ, az ábrázolás és az értelmezés útvesztőinek áldozatává váló Rugendas magával rántsa olvasóját a mágikus ismeretlenbe.
César Aira 1949-ben született Coronel Pringlesben. Író, műfordító; az egyik legfontosabb alakja a kortárs argentin irodalomnak. Közel ötven novellagyűjteménye, regénye és esszéje jelent meg eddig, számos közülük – ahogyan az Epizód egy vándorfestő életéből is – Argentína 19. századi múltját, eseményeit dolgozza fel.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
.png)
