[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
Sokkolóan, kegyetlenül furcsa figurák a fiatal északolasz író első regényének szereplői. A másfél mázsás Sergio könyvelést tanult, de szippantókocsi-kezelőnek szegődik, délutánonként a főnöke struccfarmján segédkezik, esténként pedig bazárműsorokat és helyi mágusokat bámul a tévé előtt. Ester, a prostituált, akit furcsa, befejezhetetlen viszony fűz a múltjához, éjjelente az országút mellett árulja magát, nappal pedig szépen berendezett, konszolidált lakásában alszik. Történetük - mely Sergio belső monológjai közé ékelődő levelek, telefonbeszélgetések és betelefonálós tévéműsorok szövegéből áll össze -, ez a szinte megmagyarázhatatlan "ellenszerelem" groteszkül kezdődik, de hamarosan drámai fordulatokat vesz. Durva és érzelmes, harsányan groteszk és vigasztalanul tragikus szöveg, jól kifundált, új és új meglepetéseket tartogató, hatásos technikájú, izgalmas olvasmány Mauro Covacich könyve.
Forrás: http://shopline.eu/product/home!execute.action?_v=Mauro_Covacich_Ellenszerelem&id=2100826293&type=10
|
Mindketten Robert lelkéért imádkoztunk, ő eladni akarta, én megmenteni. Patti Smith a könnyűzene és a költészet találkozási pontjait kereső legendás énekes-dalszerző fiatalkorának és egy elveszett generációnak állít emléket Kölykök című könyvében. A visszaemlékezés főszereplője egy egész életen át visszhangzó szerelem: ám Robert Mapplethorpe, a később világhírű fotóművész még ugyanúgy csak keresi az útját a kötet lapjain, mint Patti Smith, a punk leendő keresztanyja. Történetük mögött ott lüktet a késő hatvanas és hetvenes évek Amerikája, New York excentrikus művészvilága, feltűnik Allen Ginsberg, Andy Warhol, Janis Joplin vagy Jimi Hendrix is. A Kölykök 2010-ben elnyerte az amerikai National Book Awardot.
Forrás: http://www.libri.hu/konyv/kolykok-2.html
|
Lou Reed mindig a saját művészi elképzeléseihez igazította a rockzene különböző irányzatait, s munkásságában a legváltozatosabb kifejezési formákkal találkozhatunk: a hangos, elsöprő erejű kakofóniától a valaha írt legérzelmesebb dalszövegekig. Legelső doo-wop-kislemeze, a tinédzserkorában kiadott So Blue óta játszott már mindent: garázs- és pszichedelikus rockot a Velvet Undergrounddal, majd szólóban glam rockot, punkot, diszkót, alternatív és „józan-rockot” – így lett a könnyűzene világának kiemelkedő vezéralakja, újító és trendeket diktáló zenész. Mára általánosan elfogadott, hogy a 60-as években a Velvet Undergroundnál csak egyetlen fontosabb, máig ható zenekar volt: a Beatles.
Amikor 1972-ben szólókarrierbe kezdett, David Bowie-val és Marc Bolannel együtt a glam rock élvonalába került, majd egy mára klasszikussá lett punklemezzel, a Metal Machine Musickal jelentkezett. Bámulatos alkotókedvét jól mutatja, hogy összesen húsz szólólemezzel teljesítette ki a Velvet-albumokkal, vendégszereplésekkel és koncertlemezekkel már megalapozott legendáját.
Victor Bockris könyvében hangsúlyozza, hogy Lou Reed zsenialitása és kísérletező kedve leginkább dalszövegeiben mutatkozik meg, ezért is nőhetett fel olyan nagyságok mellé, mint Bob Dylan vagy Neil Young. Reed eddig csak töredékesen feldolgozott életútjának elmesélése közben Bockris leás a legkorábbi élményekig: felidézi a sokkterápiás kezelést, amit Reed az 50-es években a Creedmore Állami Pszichiátriai Intézetben kapott, és részletesen beszámol viharos szerelmi kapcsolatairól is, melyeket egyszerre jellemez a kedvesség és a kegyetlenség. A Transformer izgalmas és hiteles adalék a rock ’n’ roll történetének irodalmához.
Forrás: http://moly.hu/konyvek/victor-bockris-lou-reed-transformer
|
Egy fülszövegből nem lehet kiszólni, egy fülszövegben nem lehet beszólni. Mit lehet egy fülszövegben? Fülelni. Keresztesi József hangjára érdemes.
Maga írja, hogy kritikusi alapattitűdje az „előzékenység”. Ez első lépésben azt jelenti, hogy érdeklődő olvasóként viszonyul a kortárs magyar irodalom műveihez. Átadja magát a szöveg kalandjának, rezdüléseinek, titkainak, csomósodásainak. Beépül és vár, lesz, ami lesz. Nem kockázat nélküli vállalkozás ez. Keresztesi ugyanis maga mögött hagyja a kritikus megszokott vértezetét: nincsenek erős elvárásai, módszertani tolvajkulcsai, nem megy biztosra, nem tudja már jó előre. Minden egyes műnél próbára teszi a saját érzékenységét. Olvasóként az adott szöveghez simulva keresi meg szerepét, teszi fel kérdéseit, és ezzel a finom helyezkedéssel formálja meg kritikusi szólamát. A művet beszélteti ekképpen, csak egy kicsit másképp. Régiesnek hat ez a megfogalmazás, pedig a kritika hol agresszívebben, hol előzékenyebben, mindig ezt teszi. Átveszi a műtől a szót, és akár vele, akár nélküle, akár helyette, a sajátjaként mondja vissza. Keresztesi kritikáiban mindebből hiányzik minden harciasság, önösség, fitogtatás, rutinszerűség, szakzsargon. Egy nyugodt és figyelmes hang, még ha kérdések szabdalják is. És van egy szokatlan kritikusi erénye: kíváncsi a művekre és érezhető örömét leli bennük. Szereti az irodalmi szöveg testet öltött gazdagságát, sűrű szövetét, érzéki erejét. Kritikusi hangja arra van hangolva, hogy mindezt megéreztesse és megszerettesse velünk is.
(Beck András)
|
A Depeche Mode 1993 nyarán, Harkov ipari külvárosában játszódik, valahol két korszak (a kommunista és a posztkommunista), két kultúra (az ukrán és az orosz) és két életkor (a kamasz- és a felnőttkor) között, a „senki földjén”.
Zsadan könyvének főszereplői tizenkilenc éves fiatalok, akik különösebb cél nélkül tengenek-lengenek a már szétrohadt rendszer kulisszái között, a szétlopkodott, látszattevékenységet folytató gyárakban, focimeccseken, pályaudvarokon és reménytelenül vidékre döcögő vonatokon. Leginkább a csempészett vodka és a marihuána tölti ki mindennapjaikat.
A mindvégig pergő cselekményű és stílusbravúrokkal teli regény erejét a néha már-már bohózatszerű, abszurd komikum és a szereplőkből áradó, ijesztő üresség és szeretetvágy különös keveréke adja, ennek köszönhetően válik a Depeche Mode olyan univerzális, de legalábbis kelet-európai érvényű történetté, amelynek – a mai ukrán irodalomban ritka kivételként – sikerült áttörnie a nyelvi-kulturális akadályokat.
Az 1974-es születésű Szerhij Zsadan generációja legelismertebb és legnépszerűbb költőjeként indult Ukrajnában; csak az ezredforduló után kezdett prózát írni. 2004-ben megjelent első regényét – s azóta Zsadan újabb műveit is – számos nyelvre lefordították; Oroszországban komoly díjakat kapott a szerző (a 2008-as Moszkvai Nemzetközi Könyvvásáron az Év Könyvének választották Anarchy in the UKR című regényét), s a Depeche Mode-ból készült darabot nagy sikerrel adták elő Németországban.
|
Dragan Todorović: Félbeszakadt napok krónikája
Európa Könyvkiadó, 2011
Fordította: Lukács Laura
"A bomba gyilkol, majd magához ölel."
1999 tavasza: magányos ember áll egy lerobbant minibusz mellett az újvidéki hídon. Kanadából jött, s most Belgrádba megy, "haza" - s miközben közelednek a NATO-bombázók, ő a vizet nézi, és felidézi magában mindazt, amit emigránsként már szívesen elfelejtett volna.
Visszaemlékszik a kilencvenes évek elejére, amikor legjobb barátjával, a rockzenész Johnnyval együtt koncerteken és utcai performance-okon tiltakoztak a Milošević-rendszer őrültsége ellen. Felidézi, hogyan sodródott hazája a háborúba, miközben az embereknek "kötelességük volt, hogy gyönyörtől mámorosan zengjék a rendszer dicsőségét". És emlékezik az apjára - épp azért jött haza, hogy őt eltemesse -, a nyugalmazott tábornokra, aki annak idején lelkesen állt ki a "hazafias" célokért, szívvel-lélekkel támogatta a katonai beavatkozást a "szeparatista erőkkel" szemben Boszniában és Horvátországban…
Csupa gyötrelmes emlék, de mind közül a leggyötrelmesebb saját nagy bűnének emléke: ahogy a háború zűrzavarában elárulta legjobb barátját, s ellopta tőle a boldogságot - a lányt, akit mindketten szerettek…
Dragan Todorovic 1958-ban született Kragujevacban, költő, zenész, színházi rendező és multimédiás művész. 1995-ig - amikor Kanadába emigrált - négy könyvet publikált Jugoszláviában, és népszerű televíziós személyiség volt. Jelenleg Angliában él. Multimédiás alkotásaival és könyveivel is számos jelentős díjat nyert. A Félbeszakadt napok krónikája első angol nyelven írt könyve.
|
E regény hőse gyilkos, aki nem nyeri el méltó büntetését. Sőt épp e gyilkosságnak köszönhetően lesz szerencsétlen sorsra született senkiből sikeres vállalkozóvá napjaink indiai társadalmában. Gyilkos, aki egyébként egy állatot sem tudna megölni. Áldozata pedig gazdája, aki szintén olyannyira nem szereti a kegyetlenkedést, hogy maga is vegetáriánus, és szolgájával is jól bánik. Akkor hát miért ölik meg? Pénzért.
Ez a regény nem tanmese, még csak nem is bűnügyi történet, mindkettőnél jóval több. Modern levélregény, amely egy laptopon íródik. Nem igazán fontos, hogy kihez – egyébként a Kínai Népköztársaság miniszterelnökéhez –, sokkal lényegesebb ennél, hogy kihasználja a műfaj kínálta lehetőségeket. Tulajdonképp egy rendkívül provokatív, kíméletlen hangon megszólaló, környezetének morális hagyományait semmibe vevő lírai monológot olvashatunk, mely egyben szinte szociografikus ábrázolása is az évezred első évtizedébe lépő Indiának. Ahol a minden haladást béklyóba kötő, évezredes hagyomány együtt él a modern technológia által felforgatott, ugyanakkor velejéig korrupt politikai rendszer mindennapi gyakorlatával.
Az Indiában született, majd Ausztráliában, Amerikában és Angliában is tanulmányokat folytató, ma Mumbáíban élő szerző jól ismeri a nyugati embertípus naiv személetmódját, mely gyakran a „megvilágosodást keresve”, még mindig a hatvanas évek végi hippi idealizmusának egyfajta szellemi örököseként látogat el Indiába: a provokatív hangnem elsősorban nekik (nekünk) szól, és késztet rá bennünket, hogy újragondoljuk Indiával kapcsolatos, közhelyes elképzeléseinket.
|
Max Tivolit kettős átok sújtja: egész életében egy és csakis egy nőt szeret, öregemberként, ifjúként, gyerekként... sajnos szívet tépően ebben a sorrendben. A másik átok ugyanis: hogy öregemberként látja meg a napvilágot, s attól fogva fiatalodik visszafelé. És ami a lényeg: teste a lelkével soha, egyetlen percig nincs szinkronban. Hihetetlen sors, csak keveseknek adatik meg, hála legyen Istennek. De akivel megesik, annak van mit megosztania kortársaival és az utókorral.
|
Egy döntés egyetlen másodperc törtrésze alatt - és az élet örökre megváltozik.
Teena Maguire-nek nem kellett volna lerövidítenie az utat hazafelé azon a július negyedikén. Nem éjfél után, és nem a Rocky Point Parkon át. Nem a tizenkét éves kislányával. Nem abban a kihívó öltözékben: szűk felsőben, levágott szárú farmerben, magas sarkú szandálban. Magának kereste a bajt.
Egy csapat felajzott, bedrogozott, részeg tizen-huszonéves fiú összeverte, megerőszakolta, majd ott hagyta vérbe fagyva a parkbeli csónakház mocskos padlóján. Kislánya, Bethie tanúja volt anyja meggyalázásának.
Az elkövetőket - környékbeli srácokat - rövidesen letartóztatta a rendőrség. Várható, hogy elítélik őket brutális tettükért. De vajon a jogszolgáltatás egyenlő-e az igazságszolgáltatással? Mire képes egy gátlástalan sztárügyvéd? Hogyan reagál a közvélemény?
Teena élete kettétört. Bethie-nek hirtelen véget ért a gyermekkora - mindennapjaikba beköltözött a félelem, hisz Niagara Falls elég kis város, nap mint nap összetalálkozhatnak az óvadék ellenében szabadlábra helyezett tettesekkel, családtagjaikkal, szembesülniük kell az előítéletekkel.
Talán egyetlen igazi támogatójuk akad: Dromoor rendőr, az öbölháborús veterán, aki tudja, mit jelent az igazság, s hogy mi a szeretet.
Joyce Carol Oates amerikai írónő (Áldatlan szerelmek, Ők, Bellefleur, Luxusvilág) e remekbe szabott kisregényben szikáran, már-már szenvtelen szűkszavúsággal tárja elénk a megrázó történetet, a kisvárosi miliőt, a félelem légkörét, a fenyegetettség érzését, a kilátástalanságot - s egyúttal a szeretet erejét.
|
Victor Hoppe, a különc viselkedésű, visszahúzódó genetikus egy komor, őszi napon váratlanul érkezik meg szülőfalujába, a belga–holland–német határnál fekvő Wolfheimbe. Nem egyedül jött magával hozta csecsemőkorú hármasikreit is, akiket féltő gonddal óv a kíváncsi tekintetektől. A falucska lakói nem tudják az orvosról, hogy komoly kutatói életút áll mögötte, gyermekkoráról azonban annál több híresztelés kering faluszerte. Wolfheim pletykás és igen babonás lakói azt beszélik, hogy a kis Victort születésekor megszállta a Gonosz, ezért anyja ellökte magától, és egynapos korától apácák nevelésére bízta. A pletykák azonban elcsitulnak, amikor Hoppe meggyógyítja a falu papját, s a falubeliek a titokzatos férfiban lassanként inkább csak a szenvedő apát látják Hoppe doktor egymásra a megtévesztésig hasonlító ikrei ugyanis igencsak rossz bőrben vannak. Nem is csoda, hogy az orvos megszállottan fényképezi őket és dokumentálja fejlődésük minden állomását.
Egyedül a nevelo fog gyanút, hogy a kisangyalkák körül valami nem stimmel, ám az asszonyt hamarosan rejtélyes baleset éri, s a szörnyű halálesettel tragikus események sora veszi kezdetét. Wolfheim polgárai nem is sejtik, hogy a tragédiák mögött Hoppe doktor és Isten párharca zajlik a tökéletes emberért...
Stefan Brijs irodalmi thrillerében az emberklónozás gondolatával játszik el, de a tudományos kérdés számos morális dilemmával is szembesíti az olvasót. Mi teszi az embert emberré? Játszhat-e az ember büntetlenül Istent? Kielégíthető-e a tökéletes ember iránti vágy? Brijs regényének 2006-os megjelenése Belgiumban irodalmi szenzáció volt, s a számos díjjal jutalmazott könyv világszerte tizenkét nyelven jelenik meg.
|
Nap mint nap ezrek és ezrek halnak meg félelemben, kínok között, közönytől övezve, olyanok, akik nyilvánvalóan azt szeretnék, hogy nagyobb szakértelemmel, több emberséggel ápolják őket, hogy enyhítsék testi-lelki fájdalmaikat. Figyelembe véve a népesség elöregedését és az orvostudomány gyors ütemű fejlődését, néhány év elteltével még többen szorulunk majd - gyakran elhúzódó és orvosi felügyelettel zajló - élet végi ellátásra. Muszáj tehát meghozni a szükséges döntéseket! Vajon azt a változatot fogadjuk el, mely szerint szükség van a jogi keretek kidolgozására annak érdekében, hogy mindazok meghalhassanak, akik nem akarnak tovább élni, mert úgy érzik, magányosak, mindenki elhagyta őket, akikkel csak baja van a társadalomnak, és akik helyett talán majd mások döntik el, hogy nincs értelme tovább élniük? Vagy inkább válasszuk azt, hogy megteremtjük a súlyos élet végi esetek kezelésére valóban alkalmas politika föltételeit oly módon, hogy jó előre számba vesszük a fölmerülő kérdéseket, a legszélesebb körben meghonosítjuk a palliatív kezelési módszert, és kifejlesztjük a haldoklógondozás kultúráját azért, hogy mindhalálig méltóságban élhessünk? Marie de Hennezel A pszichológus és szakíró Marie de Hennezel - akinek A halál művészete és a A meghitt halál című művét is ismerheti már a magyar olvasó - a "mindhalálig méltóságban eltöltött életért" folytatott elméleti munkássága és küzdelme révén vált ismertté. Az eutanáziát Marie de Hennezel elítéli. A halál ugyan elháríthatatlan, de a szenvedést, rettegést enyhíteni lehet és kell, s a haldokló és környezete kölcsönösen sokat nyújthat még egymásnak. Ez az életidő módot nyújt az együttlétre, a tisztázásra, a búcsúra, s a minőségi élethez feltétlenül hozzátartozik a hátramaradók számára is. Marie de Hennezel kis könyve hozzásegíthet a szemléletváltáshoz, és éppen azért érdekes, mert nem irodalmi-filozofikus igényű, szónoki hevületű, hanem tárgyilagos írás.
|
"Zsidónak lenni akkortájt azt jelentette, hogy az embert nem nevelhették a saját szülei, nem viselhette a saját nevét, nem engedhette szabadjára az érzéseit, és folyton hazudoznia kellett. Hát mi volt ebben csábító? Katolikus árva szerettem volna lenni" -eleveníti fel háborús éveit Joseph, akit kisgyerekként, kor- és sorstársaival együtt, egy Sárga Villának nevezett egyházi diákotthonban bújtat egy pap, Pons atya. Joseph igazi kiléte mindenesetre titok tehát, Pons atyának pedig ráadásul egyéb titkai is vannak... Mi zajlik éjszakánként az elhagyatott kerti kápolnában? Mit rejtegethet még Pons atya? Eric-Emmanuel Schmitt az utóbbi évtized egyik legolvasottabb francia szerzője. Könyveit huszonöt nyelvre lefordították már, - magyarul eddig az Oszkár és Rózsa mami, illetve az Ibrahim úr és a Korán virágai jelent meg. Színdarabjait az egész világon játsszák. Új könyve, a Noé gyermeke újabb megható és meggyőző tanúságtétel az emberség, a különbözőségeket, vélekedéseket és hiteket egyesítő szeretet mellett.
|
A szerző szeretettel és együttérzéssel mutatja be egy kis közösség és egy különleges ember kapcsolatát. Segítségével beleshetünk egy zárdába, és megtudhatjuk, hányféle módon hívhatja magához Isten a szolgálóit. Különleges könyv ez egy sokunk számára elképzelhetetlen életformáról.
A Szent Keresztről nevezett János nővér tizenhat éve él egy kis karmelita zárdában Los Angeles mellett. Nagy lelkesedéssel és reménnyel lépett be a rendbe húszévesen. Aztán alábbhagyott a lelkesedése, reményei megfakultak. De ekkor Isten csodát tett vele: hirtelen személyes kapcsolat alakult ki köztük. Verseskötete is sikeres, meghívják Rómába.
A kicsiny zárdában természetesen nem mindenki örül annak, hogy János nővér ilyen megtiszteltetésben részesül. Közvetlen, intenzív Isten-élménye is okot ad az irigykedésre.
|
Papp Sándor Zsigmond: A kialudt pipa esete
A Németországban nagy sikert arató regénye ugyanis higgadt mesélésével, szinte zavarba ejtő magabiztosságával kalauzol át minket az ötvenes évek NDK-jától a fal leomlásán át 2001-ig. Vagyis egy újabb rendszerváltó családregénnyel van dolgunk, csakhogy ez most nem az áldozatok immár minden oldalról körüljárt szenvedéstörténetét mondja el, hanem a fenntartók szemszögéből rendezi újra az ismert történet darabjait. A megalkuvást és kételyt nem ismerő keményvonalasok, a reformot óhajtó hívők és a mindig jól helyezkedők vonulnak itt fel, s háromszáznál is több oldalt kell várni arra, hogy ez első „nem”, a lázadás első fecskéje megjelenjen.
Ruge bravúrja abban áll, hogy mindez nem lesz a kommunizmus apológiája, miközben az olvasó könnyedén helyezkedik bele a szereplők világába, érti meg a másként nem, csak a kommunisták révén érvényesülni tudó Charlottét például, s küzd a feltoluló szimpátiájával. De Ruge mindig a kellő időben akadályozza meg, hogy ez a szimpátia nehogy a bűnök alóli feloldozássá fajuljon. Mert a reménytelenségből érkező, négyosztályos Charlotte lesz az is, aki könyörtelen kritikájával végez ki szerzőket írásaiban: „nem alkalmas rá, hogy az emberiség haladásába és a szocializmus győzelmébe vetett hitet erősítse, ezért nincs helye köztársaságunk könyvesboltjainak polcain” – írja egy nyugatnémet szerző művéről.
Ez az, amitől még ma is feláll a hátunkon a szőr! S talán megsajnálnánk, hogy fia a sztálini munkatáborban vesztette életét, csakhogy épp ő az, aki mindezt nem akarja tudomásul venni, nehogy meginogjon a hite jótevői iránt. De ugyanúgy nehéz elhelyezni a gyűlölet-szeretet skálán a rendszer szája íze szerint munkálkodó történészt, aki egyfelől el akarja mesélni a Gulagban átélt szenvedéseit, csakhogy túl későn győzi le a rendszer iránti viszolygását és önnön gyávaságát, s még az újraegyesítés után is hisz a számára szörnyű kapitalizmus szocialista alternatívájában.
És nevetünk a keményvonalas Wilhelm hihetetlen és már-már megejtő ostobaságain, miközben pontosan tudjuk, épp az ilyen kérkedően műveletlen funkcionáriusok tették pokollá mások életét. Elvileg gyűlölnünk kellene tehát a szereplőket (hol tehetetlenségük, hol tevékeny részvételük miatt), utálkozva elfordulnunk minden megnyilvánulásuktól, mégsem tudjuk letenni ezt az igen olvasmányos könyvet. Ruge ugyanis képes felmutatni egy család sorsán keresztül a XX. század rettenetes ellentmondásait, a vesztesek győzelmét és a győztesek veszteségeit, s mindezt igazi, hús-vér szereplőkkel, akik már esendőségük miatt sem lehetnek kizárólag feketék és fehérek.
Ez a mai, könnyű szívvel ítélkező világban pedig nem kis teljesítmény. Ruge olyannyira biztos kézzel mozgatja anyagát, olyan tűpontosan fogalmaz, hogy az olvasó folyton elbizonytalanodik (elő)ítéleteiben. Ennél többet pedig regény nem nagyon érhet el. Ruge hatásosan gyúrja egybe Erpenbeck kisregényének (Otthon) narrációs technikáját (fejezenkénti elbeszélőváltás) Tellkamp nagy ívű eposzának (A torony) hömpölygésével. Okos távolságtartásával pillanatok alatt behúz regényének világába, s az utolsó oldalakig nem is ereszt el.
Miközben egy nap (1989. október 1.) és egy hét (2001 szeptemberében) történéseit meséli el, hol váltakozó szemszögekkel, hol egyetlen narrátorral, a múlt is felvonul (’52-től jutunk el fokozatosan a regény jelen idejéig). A fejezenkénti időváltások miatt a szöveg rafinált krimiként is működik, az olvasó kedvtelve rakja össze a különböző helyeken elrejtett darabkákat, hogy végül összeálljon a(z egyik) sorsdöntő nap tablója. Megképződjön a felismerés keserű íze: mit is hagytunk magunk mögött, ha egyáltalán magunk mögött hagytuk-e.
Szinte hibátlan Ruge regénye. Talán a cím nem túl szerencsés, hiszen költői képzetet kelt, valamiféle lírai többletet, miközben a regényre épp a visszafogottság, a higgadt elbeszélésmód ( Győri László értő tolmácsolásában), a szerény mindentudás jellemző. Talán felesleges volt becsempészni szeptember 11-ét a regényt keretező idősíkba, mert ez a történelmi esemény nem futja ki magát a regényben, csupán poszter marad a cselekmény hátterében. De ennyi, és nem több.
Még Günter Grass pipája is kialudt a feszült figyelemtől – áll a hátsó borítón. S miközben egyáltalán nem tartom szerencsésnek az efféle bombasztikus és marketingízű kijelentéseket, most csak annyit tehetek hozzá: bárkinek a pipája kialudt volna.
Forrás: http://nol.hu/kult/20121201-a_kialudt_pipa_esete
|
Halottként egyszerűbb létezni. Elégedetten ereszkedtem a nappaliban a kanapéra, hátam mögött hagyva egy kimerítő, szószátyár, céltalan, de meghatározó korszakot. Nem volt más választásom, mint hogy sürgősen megóvjam utolsó kincsemet, a bensőséges viszonyt önmagamhoz.
Ariel Kenig 1983-ban született, Párizs egyik elővárosában nőtt föl.
Regényének hőse szintén fiatalember, kortársunk, aki megcsömörlik a világhírű Renault autógyár billancourt-i mintatelepének kétszeresen kilátástalan mindennapjaitól: embertelen taposómalomnak érzi ezt a rombuszemblémába zárt világot, amely fölé azonban a termelés beszüntetésének, a megélhetést nyújtó sziget kultúrnegyeddé alakításának perspektívája úgy tornyosul, mint a végzet. A balsejtelem és a tagadás űzi a fiút a családi otthon falai közé, ahol napról napra számot ad elvonulásáról. Még szűkebb térben, még egyhangúbb háztartási teendők közepette, csakis özvegy apjával és hűségesen feljáró barátnőjével érintkezve képes visszatalálni teljes önmagához - így szüremkedik be hozzá újfent, emlékein és indulatain keresztül az élet, a szánandóan triviális, ám egyedüli reményt jelentő emberi összetartozás. A környezet, az ambivalens létállapot szociografikus hitelű, érzékeny ábrázolásával Ariel Kenig azonnal nagy figyelmet keltett - Camus-éhez hasonlították stílusát -, megérzései pedig időközben sokszorosan igazolódtak.
Forrás: http://bookline.ro/product/home!execute.action?_v=Ariel_Kenig_A_szunet&id=82067&type=22
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
.png)
