[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
Tizenhárom történetet választott ki különféle országok meséiből Banga Ferenc, a kitűnő grafikus, és ugyanazzal a lendülettel szemet-szívet gyönyörködtető képeket is rajzolt hozzájuk.
A történeteket Parti Nagy Lajos, a virtuóz nyelvművész írta át vadonatúj, tanulságos és mulatságos, bölcs és huncut mesékké.
Könyvükből gyerekek és tanulni vágyó felnőttek egyaránt megtudhatják, mire jó egy bolhabőr cipellő, valójában mitől sós a tenger vize, és hogy mi történik a portugál csibével a liszboai villamoson... |
![\\\"\\\"](\\\"http://www.europakiado.hu/boritok/660nagy.jpg\\\")
Sigmund Freud meg volt győződve róla, hogy az oroszok jobban, közelebbről ismerik tudattalanjukat, mint az európai emberek, ezért mindig nagy izgalommal analizált orosz betegeket. Leghíresebb páciense, a „Farkasemberként” elhíresült Pankejev is orosz volt, és az is közismert, hogy Freud egyik jelentős esszéjét Dosztojevszkijről írta. Az orosz téma tehát korántsem periférikus a pszichoanalízis története szempontjából, s most Alekszandr Etkind könyvéből megtudhatjuk, hogy e történet majd’ minden jelentős fordulata valamiképpen kapcsolatban állt orosz vagy legalábbis Oroszországban, az orosz kultúrán felnevelkedett emberekkel – pszichológusokkal és betegekkel egyaránt. Etkind főként emberi sorsokon keresztül vizsgálja a freudi tanok oroszországi viszontagságos útját a rendkívüli népszerűségtől a teljes betiltás idejéig – elmeséli a pétervári születésű Lou Andreas-Salomé történetét (aki bizalmas viszonyban volt Nietzschével, Junggal, Freuddal, Rilkével és Buberrel), az orosz-zsidó Sabina Spielrein különös kapcsolatát Freuddal és Junggal (és azt, ahogy Spielrein, a tehetséges analitikus Freudot megelőzve vonta be a halálösztönt a pszichoanalízis elméletébe), a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság elnökének, Max Eitingonnak az életét (aki a szerző kutatásai szerint valószínűleg kiszolgálta az orosz titkosszolgálatot), Trockij kapcsolatát a pszichoanalízissel (aki ezt az új tudományt akarta felhasználni az „új ember” létrehozásához)... Etkind nem egyszerűen kiegészíti a pszichoanalízis történetét, hanem számos esetben korrigálja az eddigi nézeteket: a Freud–Jung kapcsolat bizonyos részleteit, a „Farkasember” analízisét vagy a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság működésének némely rejtélyeit egészen új nézőpontból világítja meg. Rendkívül értékes a kutatása az orosz kultúrtörténet szempontjából is: a szimbolisták (Andrej Belij, Vjacseszlav Ivanov stb.), Bahtyin, Eizenstein, Zoscsenko, Bulgakov és mások pszichoanalitikus kapcsolatainak és nézeteinek feltárása számos világhírű mű megértését is gazdagíthatja.
|
Az irodalmi Nobel-díjas írónő műve felkavaró olvasmány; a szerző szinte mindent tud az érzelmekről és azok kialakulásáról-eltorzulásáról. Nem a cselekmény a döbbenetes regényében - bár annak kibontása írástechnikailag is bravúros - hanem a cselekmény lezárása: katarzis nélküli, durvaságot elfedő és nem feloldó jóslata a kiúttalanság reménytelen érzését merevíti az életbe. Jelinek regényének szövegvilága minden története ellenére egy ahistorikus Senkiföldje, amely a szubjektivitását kioltó nő(iség) köré épül. A szöveg a szubjektum destrukciójának allegóriája. - A közelmúlt világirodalma megkerülhetetlen írójának kitűnő műve minden művelt olvasó figyelmére érdemes. (mek.oszk.hu nyomán)
|
A Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion, RAF) az 1970-es évek elejétől kommunista terrorszervezetként és városi gerillacsoportként ismert. Történetét a magyar könyvkiadás mindeddig mostohán kezelte. A kötetben nemcsak a RAF-hoz kötődő dokumentumok szerepelnek, hanem a szervezet tevékenységét és az egész jelenséget elemző két kiváló tanulmány is. Szitányi György, Legéndy Jácint, és Tamás Gáspár Miklós kötete a Kalligram gondozásában jelent meg. |
A 2006-ban megjelent Igazságos Kádár János nagy sikerű, eddig három kiadást megélt regénye után Csaplár Vilmos egy remekül megírt prózával jelentkezett.
A regény a zsidó-magyar együttélés huszadik századi történetét jeleníti meg. Egy alföldi félárva parasztfiú és egy felvidéki, zsidó származású lány tragikus szerelme és a nagy, történelmi sorfordító események – 1944 és 1956 – drámai pillanatai kapcsolódnak össze ebben filmszerű, remekül pergő kalandregényben.
|
Mi köze az ingatlanfejlesztésnek a Jakab-kori angol bosszúdrámákhoz? Kinél csapják ki a biztosítékot a Paranoidok? Miért kell leszokni a szerelemről? Hogyan lehet a Maxwell-démonból házikedvenc? Mi a vesztünk? Ilyen és hasonló kérdésekbe botlik kaliforniai bolyongása során Oedipa Maas, fiatal háziasszony, egzekútrix és önkéntes magánnyomozó.
A legnagyobb rejtély persze az, hogy van-e a fentiekre hihető válasz. Történelmi sci-fi, vészjósló burleszk, és metafizikus detektívregény - A 49-es tétel kiáltása egyszerre szórakoztat és ösztönöz lételméleti fejtörésre. Amikor megjelent, sokan úgy gondolták, Pynchon a világ legőrültebb zugáról, a hatvanas évekbeli Kaliforniáról írt szatírát, "ilyenek máshol nem történnek". Aki ma olvassa ezt a látszatra egyszerű, igazából végtelenül csavaros sztorit, meghökkenve jöhet rá, hogy nincs ebben semmi különcség és elavultság. A világ utolérte a legrejtélyesebb amerikai író képzeletét. Honnan tudta? Újabb talány. |
Dukla, ez a lengyel-szlovák határon található kisváros, szinte mágikus erővel vonzza az emlékeket kergető vagy éppen céltalanul utazgató kalandort, aki "sose azt éli át, ami van, hanem ami volt, vagy lesz". Bűvkörébe vonja, és csak lélegzetvételnyi időre ereszti.Stasiuk – a kortárs lengyel irodalom fenegyereke –, valóságos és képzeletbeli utazásra indul, bejárja Duklát és környékét, emlékeinek színpadává varázsolja az álmos lengyel falvakat.. |
"A város, ami sosem alszik... New York, New York." Ennek az állandóan lüktető, hektikus, hiperaktív metropolisznak a különböző pontjain, a hét hat napján délelőtt 11-kor megjelenik a Greenpeace néhány tagtoborzója, hogy hozzáfogjon aznapi tevékenységéhez. Ni csak, az az első látásra nem feltétlenül bizalomgerjesztő, kissé kopaszodó, európai akcentussal beszélő aktivista ott, ha jól látom, én vagyok. Megállok a járda közepén és figyelek. Vajon mi járhat a fejemben? Úgy tűnik, megpróbálok kiszúrni egy járókelőt, akiről úgy ítélem meg, hogy jó eséllyel megállítható, majd akcióba lépek. (részlet)
Ki lehet ez az ember? Menyhárt Jenő, a legendás zenekar, az Európa Kiadó igazgatója? A zenész-dalszövegíró? Vagy MJ, a New Yorkban élő aktív környezetvédő? A tudomány egyes területeinek történéseit nyomon követő írástudó?
Menyhárt Jenő első önálló kötete éppen annyira átütő erejű és sajátos, mint a zenei munkássága. Nem életrajz, nem regény és nem is tudományos értekezés, hanem mindezek különleges szintézise. New York utcáin megélt történetei sokszor mosolyt csalnak az olvasó arcára, de amikor a világ helyzetéről, a környezetről vagy a tudományos tényekről beszél, MJ nem ismeri a tréfát.
Könyve, miközben a jelenről szól, egy folyamatot ábrázol. A világot működtető, olykor előbbre vivő, máskor hátráltató természeti törvényekről, az ember szerepéről és felelősségéről. Ha hagyjuk, hogy MJ írása elsodorjon, ennek a folyamatnak mi, olvasók is aktív részeseivé válhatunk. |
A kortárs angol irodalom nemzetközileg is elismert vezető alakja, számtalan rangos angol, amerikai, német és francia irodalmi díj birtokosa 1984-ben a Flaubert papagája című rafinált esszéregénnyel tört be az angol irodalomba. Öt évvel később, A világ története 10 és 1/2 fejezetben című művében már kivételes történelmi, művészettörténeti tudását csillogtatta meg. S a kettő között, 1986-ban jelent meg az emberiség végső kérdéseit feszegető regénye, A napba nézve.
Egy berepülő pilóta 1941-ben, a La Manche fölött repülve, meglátja a napfelkeltét, majd leereszkedik tízezer láb magasságig, s legnagyobb ámulatára újra megcsodálhatja a felkelő napot. Ezzel a különleges élménnyel kezdődik a könyv, melynek hősnője Jean Serjeant, egyszerű, hétköznapi asszony, korántsem egyszerű és hétköznapi gondolatokkal.
A könyvben végigkísérjük örömtelen házasságán, majd megosztjuk vele az anyaság terén és Kínában szerzett élményeit. Megismerjük az élet és halál, a hit és bátorság kérdéseire adott - sokszor bizonytalan - válaszait, melyeket közel száz esztendő élettapasztalatának és életbölcsességének birtokában érlelt ki. Az eredmény egy vérbeli, szellemes és nemesen mulatságos angol regény. |
Előszó
A nyomor felhajtóereje mozgatott, amiben kezdettől fogva, mint egy bohémtanyán éltem. Az apám, aki a saját erejéből lett magyar királyi kereskedelmi tengerész, irtózatos megaláztatásokat élt át a Rákosi-korszakban. Tehetséges ember lett volna, mert ezermester volt, ügyes volt, nyelveket beszélt. A nagyapám egyébként még több nyelvet beszélt, de neki ez volt a foglalkozása. Az apámnak ez nem volt kimondottan a foglalkozása, tehát ő a franciát, az angolt, az olaszt, a hollandot, a németet és még mit tudom én, milyen nyelvet a tengeren tanulta. Hazajött a holland feleségével meg az én holland nővéremmel, és miután elvált a holland feleségétől, elvette az én szerencsétlen anyám, akiről valószínűleg sokkal többet hihetett. Fekete kis filigrán az anyám, valószínűnek hitte, mondjuk úgy, hogy nagyobb, elementárisabb felhajtóerőt képzelt bele. Az apámnak voltak írási tervei, annak idején folytatásokban jelent meg valamije. És én még hallottam 1968-ban a rádióban, egy műsorban, ami régi-régi rádióműsorokból lett összeválogatva, hogy az apám fog eladást tartani a hollandusokról, 18 óra 30 perckor. 1936-ból hallottam egy töredéket. Az apám hangját nem, de biztos megvan valahol az archívumban. Szóval ez az én tehetséges apám kis novellákat írt. Egynek a címére is emlékszem. Pipsi. Egy kutyáról szólt. Szerettem volna jól élni, de szegények voltunk a Rákosi-időkben, és emlékszem, hogy első osztályos voltam, általános iskolában, és egy hokedlin tanultam a betűket írni, mert az egész szobánkat elfoglalta egy hosszú asztal, amin filmnyomásnak nevezett kisipart próbált meg az apám. Aztán le kellett bontani az asztalt. Később azt mesélték, hogy tizennégy nap alatt húszezer forintot keresett az apám. Az óriási pénz volt. Akkor, mikor ő abbahagyta az állami munkáját, azt hiszem, kilencszáz forint volt a havi fizetése. Pedig szakképesítése volt, kereskedelmi vonalon. Az anyám nem dolgozott. Az egész gyerekkorom ilyen próbálkozós izéből jött elő, és az egész életünk mindig valamilyen pénz kölcsönkérése körül forgott. Vagy az anyám kért kölcsön, és az apám szidta érte, vagy az apámnak volt valamilyen adóssága rumos fekete ügyben, és az anyám szidta érte, és az egész család azt mondta, hogy egyikőtök se tud bánni a pénzzel! Ebben nőttem fel. És az apám halála, az ötvenhatos halála után valóságos megváltásként ért az, hogy az anyámnak volt egy egészséges, életében talán a legegészségesebb gondolata pedagógiailag. Leült velem megbeszélni, hogy mivel ő egyedülálló asszony, és most egyelőre úgy látja, nem kíván férjhez menni, de érzi azt, hogy nekem férfikéz kell, bead állami gondozásba. A félnővéremmel, az apám hollandiai házasságából hozott lányával nem volt gondja, mivel tizennyolc év köztünk a korkülönbség. Férjhez ment, sőt a férje előző házasságából rögtön lett egy nagy lánya. A családból mindenki a maga módján támogatott. Ha húsvétkor felmentem locsolni, kaptam egy százast a nagybátyámtól. Vagy kimentem a nagyapámhoz, aki akkor jómódú embernek, jó nevű írónak számított, és tőle kaptam néha pénzt. Megbízhatatlannak tartották az anyámat anyagilag, pedig mindig minden pénzt rám költött, csak lehet, hogy a télikabátra szánt pénz korcsolyává változott, a cipőre szánt pénz mobilbelépővé változott, de mindenképpen az én javamat szolgálta. |
Az író a könyvéről: "A legalkalmasabb összefoglaló címe az lenne, hogy Belső képek a világmindenségről, ámbár lehet, hogy inkább az írások műfaját jelölné. Szívesen adtam volna ezt a címet, ha nem félnék attól, h ogy könyvemet a boltokban csillagászati szakkönyvek közé teszik. A mai gazdasági helyzetben senki se engedheti meg magának, semmilyen író, hogy félrevezetett, dühös olvasók kezébe kerüljön a könyve. Az Olvasó szent. Istenem, kedves, szörnyeteg Olvasó! Te, arctalan, szeszélyes és szabad nem-olvasó Olvasó, félig-olvasó Olvasó, kóstolgató, félrelökő, halogató, mindenható! Továbbá ez úton kérem a könyvesboltok dolgozóit, hogy könyvemet a vadászati könyvek közé se helyezzék el a kirakatban, amennyiben egyáltalán kiteszik, méltónak találják rá. Nincs szó benne vadászatról, rókáról alig-alig. A vámpírkönyvek közé se való. Címeim éppen azt fejezik ki, így a könyv címadó írásáé is, hogy a cím nem fejezheti ki azt, amiről az ilyen írások szólnak. Vagyis ezek az írások nem is címtelenek." A kötetben helyet kapott a csillagász és zenész (Vágtázó Halottkémek) Grandpierre Attila Az Én lehetőségei a ma kultúrájában (Az élet hordereje) című tanulmánya is. |
A tudósként, monumentális regények szerzőjeként, esszéíróként és publicistaként Magyarországon is méltán népszerű Umberto Eco új esszékötete mintegy folytatása a Hat séta a fikció erdejében előadásainak. Eco ezúttal az irodalom funkcióiról, működéséről és az „élettel” való összefüggéseiről beszél Dante és Joyce, Nerval és Borges, Arisztotelész és Oscar Wilde kapcsán – mélyen és szellemesen, hol egy ábrát, hol egy paródiabetétet közbeiktatva, ahogy Ecótól megszokhattuk.
Az írások nemcsak önmagukban, hanem egymáshoz képest is változatosak. A Kommunista kiáltvány frappáns stíluselemzése fényesen megfér a szimbólumról és az intertextuális iróniáról, az Amerika-mítoszról vagy a hamisság erejéről írt tanulmányokkal. A kötet legszembetűnőbb újdonsága ugyanakkor az a gesztus, amellyel Eco, ezúttal önmagát téve egy jellegzetesen „ecós” elemzés tárgyává, bepillantást enged a maga (szép)írói műhelyébe. „Hogyan írok?”, teszi fel a kérdést, és megválaszolja. Tudósként és szépíróként, szerzőként és emberként, ésszel és szívvel, ahogy szokta. |
"...[Bodor Ádámot] olvasván egyáltalán nem gondolunk szavakra: megaláztatásokra gondolunk, kiszolgáltatottságra, reményre, fagyra, dérre, erdőre, bűzre, medvére, pálinkára, férfira, nőre. A bársonyfenekű Elvira Spiridonra, a nagy fehér cubákú Aranka Westinre, a buja tündérből szőrös állattá változott Connie Illafeldre, Bebe Tescovinára, akinek a szeme éjszaka világít, mint a hiúzé....Hogy mindez realizmus e vagy szürr vagy mágikus - ezen manapság nem érdemes studírozni. Vagy sohase is volt? Egyre bizonyosabb, hogy valaki álmodik minket. E könyv után növekvő kíváncsisággal és konstans rémülettel kérdeznénk, hogy mi van, ha ez a valaki felébred. Ki?" Esterházy PéterRészlet a könyvből:"Nyiratkozás közben, Gábriel Dunka üvegesműhelyében találtak rám a hegyivadászok, és mindjárt magukkal is vittek alaktanyára. Az erdőbiztosi irodán Coca Mavrodin várt rám, arra kért, még aznap költözzem ki a faluból a Baba Rotunda-hágóra. Most is tompán köpenyébe burkolózva gunnyasztott a természetvédelmi terület domborított térképe alatt, mint hálója zugában a pók, talán órák óta nem moccant, szemén, ajkán, nyelvén nem villant semmi fény. -Lakott a hágón egy útkaparó - kezdte -, valami Zoltán Marmorstein nevű. Fene tudja, mi ütött belé, elment, itt hagyott csapot-papot. Üresen áll a háza, szeretném, ha maga költözne bele. -Nem szívesen túrnám ki a helyéből. -Nos, az illető egyén úgy néz ki, nem tér vissza. Ha hinni lehet az embereknek, nagy jelenetet rendezett az este. Ki méltóztatott oltani a belét."Bodor Ádám Kolozsvárott született, 1936-ban. Magyarországra 1982-ben települt át. |
A cím dolga az, hogy összezavarja az ember gondolatait
Umberto Eco írt egy alkotáselméleti tanulmánynak is beillő esszét "Széljegyzetek a Rózsa nevéhez" címmel. Ebben hosszan töpreng azon, miért is adta regényének azt a címet, amit adott. "Az én regényemnek volt egy másik munkacíme - írja a szerző-professzor -, mely így hangzott: Bűntények az apátságban. Azért változtattam meg, mert ez az olvasó figyelmét csupán a detektív-vonulatra irányítja, és ezzel az alamuszi módszerrel a kalandos történetekre vadászó, balszerencsés vevőkre tukmálta volna a könyvet."
Megtudjuk még a dolgozatból, hogy nem jó cím a Vörös és fekete, sem a Goriot apó vagy a Copperfield David. A Három testőr "tisztességes tisztességtelensége" a legjobb a címadási technikák közül, hiszen nyilvánvaló, hogy Dumas éppen a negyedik testőr történetét beszéli el. "De hát ilyen, ritka fényűzést a szerző talán csak tévedésből engedhet meg magának." Tulajdonképpen miért is olyan fontos a cím? - kérdezi Umberto Eco, hiszen "a cím dolga nem az, hogy megfegyelmezze, hanem az, hogy összezavarja az ember gondolatait".
Ami a Rózsa nevét illeti, ez a cím csakugyan összezavar. A kötetet záró latin hexametert idézi, de miről szól ez a két sor? "Stat rosa pristina nomine, nomine nuda tenemus." A kötethez fűzött magyarázat szerint: "A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk." Latinul tudó barátom szerint a szó szerinti fordítás kicsit zengősebb: "Áll hajdani a rózsa neve, mi pedig meztelen nevet tartunk."
Mivel azért valami kapcsolatnak csak kell lenni mű és címe között, nekem inkább az utóbbi fordítás tetszik, mert az van benne, hogy áll a hajdani rózsa neve, miként áll az elpusztult könyvtár és az elpusztult áskálódás, amiről a regény szól.
Ha erről szól. Mivel a történet krimi is, nem illik elárulni, ki a gyilkos, de hát törődök én az illemmel, és elárulom: a regény rólam szól, én vagyok a gyilkos, és te, tisztelt olvasó. Umberto Eco, a posztmodern nagy tudósa, professzora egy teljesen nem posztmodern regényt írt, amely a középkorban játszódik, van eleje, közepe, vége, nem csúszkálnak benne az idősíkok és a szemléletmódok, mindössze egyetlenegy dologtól posztmodern: hogy rólunk szól. Kultúrapusztító képességünkről, bigottságainkról, önsorsrontásunkról.
Erről is és másról is. Annyit elárulhatok a cselekményről is (hiszen ezt már meg is tettem), hogy bűntények történnek egy kolostorban, és hívnak egy józan embert, egy ferences szerzetest, a tudás és racionális gondolkozás megtestesítőjét, hogy derítse fel a titkot. Érkezik persze egy inkvizítor is, aki a maga másfajta módszereivel elkezd bűnbakot kreálni, és sokáig azt gondoltam, arról szól a regény, hogy kettejük versenyfutásából ki kerül ki győztesen.
Aztán a jó öreg Walter Scott technikája szerint van a regénynek egy mekllékszereplője, a ferences szerzetes segédje, egy fiú, és mi az ő szemével látjuk az eseményeket, az ő előadásában halljuk az egész históriát. Neki adódik egy szerelmi kalandja is, ezért egy ideig azt hittem, hogy arról szól a könyv, hogy a vallási-politikai-filozófiai küzkölődések és a valódi élet közül melyiket választja ez a fiatalember.
Most, újra végigböngészve a kötetet, minden jegyzetet és magyarázatot szorgalmasan elolvasva, tudom: nem erről szól, vagy nem csak erről, esetleg: főként nem erről. Hogy miről, azt majd csak a cikk végén árulom el.
Addig tegyünk egy kis kitérőt.
Pontosabban kettőt. Először: a detektívregények általában úgy működnek, hogy a bűnös bűnöz, a nyomozó nyomoz, rájön az igazságra, kitalálja, mi történt, és lecsap. És jó a vége. Ehelyett itt a következő történik: aki bűnöz, mélyen meg van győződve róla, hogy jót tesz, a világot menti; a nyomozó rossz nyomon jár, végig tévedésben van, és ezért jut el a megoldásig, mert a tévedése önjáró lesz - és persze úgy csap le, hogy igazából nem tud lecsapni, és hát hogy jó-e a vége? Szóval ebből is látszik, ez egy kicsit komplikált könyv, olyan, mint az életünk. Ezért sokkal több, mint egy hallatlanul izgalmas, pergő detektívregény.
A másik: ez a regény egy kortörténeti tanulmány. Fantasztikus tabló, egy kivételesen nagy tudású ember körültekintően megszerkesztett táblaképe, egy olyan festmény, amely ugyan a középkor egy kicsike szeletét ábrázolja, mégis benne van az egész történelem. Adatai megbízhatóak, jellemzései találóak, ítéletei bölcsek. Jó könyv, röviden összefoglalva: jó és az embert jobbá tevő olvasmány.
Mármint azt az embert, aki vevő az ilyen gondolatokra, akit nem felháborít, hanem lelkesít az a fajta erős, kicsit pesszimista, kicsit elméleti, de humanista harag, amely a könyv soraiból árad. Bizonyítékul egy rövid idézet (a ferences mester beszél fiatal segédjéhez): "Most aztán - tette hozzá -, az Antikrisztus csakugyan közel van, mert nincs többé az a tudomány, amely az útját állja. Láttuk is az arcát ma éjjel... Ezen a filozófia gyűlöletétől eltorzult arcon most először pillantottam meg, hogyan fest az Antikrisztus, és láttam, hogy ő nem Júda törzséből jön el, amint hirdetői állítják, s nem is valamely messzi országból. Az Antikrisztus magából a kegyességből, a túlságos Isten- vagy igazságszeretetből is születhet... Reszkess, Adso, a prófétáktól és mindazoktól, akik készek meghalni az igazságért, mert az ilyenek nagyon sokakat magukkal együtt, sőt gyakran maguk előtt és maguk helyett belerántanak a halálba... Annak, aki szereti az embereket, talán éppen az a dolga, hogy nevetségessé tegye, hogy megnevettesse az igazságot..."
Most már igazán nincs más hátra, mint hogy a recenzió befejezéseképpen eláruljam, amint ígértem, hogy tulajdonképpen miről szól ez a könyv. Nem a nyomozásról és nem az inkvizícióról, nem a szeretetről és nem a gyűlölködésről, nem a középkorról és nem az időtlen időről, nem a jóról és nem a rosszról, hanem a tulajdonunkról.
Egy tulajdonunkról, a hajdani rózsa mezítelen nevéről. Vigyázzunk rá, fontos kincsünk ez.
(Szunyogh Szabolcs. Könyvkelző 2006. szeptember) |
Olvasó! Már kezedbe vetted ezt a könyvet. Kérlek, lapozz bele most, és olvass el három mondatot. A sétáknak gyógyereje van. Már-már varázs. Egy erős séta évekkel hosszabbíthatja meg a sétálók, sőt a helyszín életét. Ilyen értelemben A séta nemcsak regény, hanem séta is. Gyógyerő. A betegség pedig nem más, mint a hanyatlás. A hanyatlásról és a hanyatlás ellen szól A séta. Volt hajdan egy birodalom, melynek a romjain élünk. Aranykora ezüstkor volt, ezüstkora vaskor."
"Pusztulása látszólag végleges, tárgyai ránk maradtak, emberei majdnem mindig meghaltak. Emberei voltak Freud, Kafka, Hitler, Bartók. De mit mond így együtt e négy leghíresebb? Semmit. Tárgyaik voltak legyezők, felöltők, pisztolyok, zongorák. Alig több, mint a semmi. De elég négy fürdőhely neve, és azonnal előttünk van egy birodalom Marienbadtól Tusnádig és Abbáziától Ó-Tátrafüredig.
A séta egyik színtere fürdőhely, de nem a fürdőhelyek aranykorában, hanem jóval később, valamikor 1968 és 1992 között. Bartis Attila nemzedékének gyerekkorában haltak meg sorra azok, akik még látták legalább az ezüstkort. A késő műanyagkor írója most illendően eltemeti őket. A séta talán az első regény, ami megteszi ezt a gesztust.
Főszereplőjén kívül szinte mindenki idős ember. Bölcs semmittevésben, visszavonultan élő öreg aranyifjak a fürdőhelyeken, vagy öreg tárgyakon öreg szerszámokkal dolgozó bölcsek. A séta az ő szomorú, de csodálatos történetük is. Csakhogy a hanyatlás közelről rothadás. A ruhák elmállnak, a csónakok elkorhadnak, a forradalmárok eljönnek, gyilkolnak. Az írók pedig kénytelenek leírni a mocskot. Bartis Attila regényének a titka, hogy szép. Pedig az idáig felsorolt nosztalgikus díszletek csak díszletek. Magáról a történetről semmit sem árultam el.
Az a regény."
Kemény István |
|
Nem sokkal ezelőtt még hittük, hogy a tudomány az igazság semleges, értékfüggetlen kutatása. A Tudományos forradalmak szerkezete című művével (1962) Thomas Kuhn lehetővé tette, hogy a tudományt társadalmi tevékenységként vizsgáljuk. A tudományt vélekedésrendszereken belüli rejtvényfejtéssé redukálta. Azt állítva, hogy a "normál" tudomány nem több, mint dogmatikus stabilitás, amelyet időszakosan meg-megszakítanak alkalmi forradalmak. A tudományszociológusok ennél is tovább mentek azzal az állításukkal, hogy a tudósok nemcsak hogy "forgalomba hozzák" érveiket, hanem sokkal inkább mitikus "tényekkel" korlátozzák azokat. Az utóbbi évek "tudomány-háborúja" - úgy tűnik, - hogy a tudósok ellentámadása a szociológusokkal szemben. Thomas Kuhn és a tudomány-háború azt mutatják, miként vált a tudomány az egyik fő, vitatott kulturális szimbólummá, és azt sugallják, hogy egy új "posztnormális" szintézisre van szükségünk, amellyel a régi vitatott kérdéskörök meghaladhatók. A tudomány nemcsak abból áll, amit a szakértők bemutatnak, hanem a tételek felállítói közötti dialógusokból is. Ez a tudomány új arca, az egyik amelyet Kuhn nagy hatású meglátása adott. Ziauddin Sardar író és a Postcolonial Studies at the City University, London vendég előadó professzora. Legújabb könyvei a Bevezetés a káoszelméletbe és a Bevezetés a matematikába. Mindkettőt az Icon / Totem publikálta. A New Statesman tudományos hasábjának írója. |
Bipul Masli, az Afrikából érkezett fényképész egy belgiumi menekültszálláson tengeti életét, s miközben a reménykedve, mégis rettegve várt ajánlott leveleket lesi, a brüsszeli bürokraták első, második, majd harmadik döntését sorsáról, menekülttársai legtöbbször már komikumba hajló nyomorával igyekszik szórakoztatni magát. Ott van például szobatársa, Igor, az izomagyú ukrán, aki napi három órát magolja a francia igeragozást, hogy felvegyék az idegenlégióba... Maqsood, akinek arcát ugyan puskatusnyomok barázdálják, mégis biztos benne, hogy egy csinos flamand menyecske egy csapásra elintézi majd állampolgárságát... Ifeanyi, aki afrikai szamaragolási technikájával igyekszik boldogulni a belga biciklis létben... Mi történik a konténerekben, kamionokban vagy kisbuszrakterekben egy vámvizsgálat alkalmával megtalált reszkető menekültekkel? Hogyan élnek a szögesdrót mögött ezek a hazájukat lehetetlen körülmények között elhagyó emberek? Mi sül ki abból, ha néhány négyzetméteren megannyi kultúra és kulturálatlanság, vallás és vallástalanság kerül össze? Dimitri Verhulst az arendonki menekültközpont lakóiról írta meg dokumenturegényét, amelyben a feketénél is feketébb humorral ábrázolja ezeknek a szerencsétlen, két haza között rekedt embereknek a sorsát. |
A friss irodalmi Nobel-díjas Jean-Marie Gustave Le Clézio az élő francia irodalom egyik legnagyobb, legolvasottabb és legtöbb nyelvre lefordított szerzője. Indulásakor, a hatvanas évek derekán valósággal lázba hozta a francia irodalmi közvéleményt. Sikere nem bizonyult múló szenzációnak, gyors egymásutánban megjelenő regényei bizonyították, hogy szuverén tehetsége kiemeli az akkori "válságirodalom" divatfiguráinak karából. Iskolához, csoporthoz már akkor sem tartozott, az "új regény" köréhez éppoly kevéssé, mint a hagyományos regény felújítóihoz. Gyötrődve kereste a megkopott szavak eredeti értelmét, keményre kimunkált költői prózájából fehérizzással sütött az átélt tragikum őszintesége.
|
Bartis Attila karizmatikus író. Ezen kívül - ha a történelemből nem nyomtalanul fog kiesni a kommunizmus negyven éve - megírta a magyar irodalom egyik halhatatlan novelláját: Károly avagy az irodalom története. Ha nyomtalanul esik ki, akkor sok minden más is ki fog esni. Akkor nemigen lesznek majd válaszok az ilyen kérdésekre: Mi volt a kommunizmus? Mi volt a román kommunizmus? Mit jelentett a díszmagyar Romániában a kommunizmus alatt? Mi volt az, hogy besúgó, és mi köze volt a díszmagyarhoz meg "ehhez a nyomorúságos román időhöz"? Mi volt az, hogy Marosvásárhely? Mi volt az, hogy vendégbarátság? Miféle morál tette természetessé, hogy egy család öt és fél évre befogadjon egy vadidegent? És így tovább. Az egy más világ lesz. Akkor a Károly... csak egy lesz azok közül a novellák közül, amik egy könnycseppel jobbak a tökéletesnél. (...)
Az irodalmat rendszerint elrontja, ha az irodalomról szól. A Károly avagy az irodalom története a ritka kivételek egyike. Az alcím nem kevesebbet ígér, mint hogy ebből a novellából - mintegy mellékesen - megtudhatjuk az irodalom értelmét. És megtudjuk. A legutolsó mondatnál nem lehetne tisztábban, fehér-feketébben kimondani, minek is ír az író: "Mit segíthetek? - kérdeztem, de Károlynak elfogytak a kettesei, a nővér sem akart több pénzt adni egy bolondnak, és már csak annyit hallottam, hogy: kérlek, írjál..." Igen, ezért ír az író: mert tartozik ennyivel egy bolondnak.
Kemény István |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
.png)
